Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - WEÖRES SÁNDOR 75 ÉVES - Beney Zsuzsa: A Háromrészes énekről (esszé)

zékelés leginkább a mágikus ráolvasással és annak hatásával rokon — igen tág ér­telemben tehát a Háromrészes ének is varázs-szöveg, a szokványostól annyiban kü­lönböző, hogy elsősorban nem kifelé, nem másra irányulóan, hanem önmagába zár­tan, nem-személyes de mégis lírai jelleggel, az önkifejezés lírai igényével használja a költészet ráolvasó (elvarázsló, bűvölő) technikáit. Ezért is lényeges első címe: a költemény hármasságé meghatározó funkcionális elem; valószínű, hogy ennek jel­zéséről nem tudott szerzője lemondani amikor későbben, verseit újrarendezve Har­madik szimfóniának keresztelte át. A hármasság tartalmilag és formailag, sőt, mondhatjuk, hogy horizontálisan és vertikálisan is meghatározza. Egész biztos, hogy az első leütés hangulatát megadó első strófa sem véletlenül áll három sorból, s ben­ne három történésből. Ez a három bevezető sor lényegében befejezett vers: önma­gában értelmes és jelentésien kép, melynek, visszatérései során mindegyre újabb és újabb aspektusait, jelentése különböző dimenzióit ismerjük meg. (Maga ez a formu­la is háromszor jelenik meg!) Ez a jelentés azonban lényegében meghatározhatatlan — mert vajon nem ugyanazt jelenti-e a síró-nevető madárka és a kimondhatatlan Hatalmas: a nap, a szív, az Isten asszociációit előhívó, a kint és a bent egymásba- fordulását jelző Megnevezhetetlen? Weöres 'költészeténe, különösen a fiatalkorira na­gyon jellemző a vers indításának egyszerre konkrét-természeti és természeti-szim­bolikus képe, amelynek egy elvon/t-filozófiai asszociációt keltő fogalom azonnal más távlatokat ad, átemelve a láthatót a káprázatba, a konkrétból a jelképesbe. A Há­romrészes ének kezdetén sem tudjuk: kép vagy szimbólum-e az, amit látunk — azt azonban azonnal érzékeljük, hogy szárnyalása a mozgásnak és a tökéletes moz­dulatlanságnak ellentétéből fakad. Ez az első rész csupa mozgalmasság, futam, fodrozódás, nemcsak a képekben, hanem a vers nyelvi-hangzási szerkezetében is: a rövid sorok, a szabálytalan stró­faszerkezet, melyben mégis megérezzük egy belső szabály kényszerítő hatását, a vissza-visszacsengő rímek: trillák a rövid sorokban, melyek szinte mind egymással szembenálló jelentéseket fejeznek ki. Ezek az egymással szembenálló külső világ­beli történések többnyire egy harmadik sor belső világában oldódnak fel. A szer­kezet, nagyon áttételesen, a szonettek tercinás formáira emlékeztet: vagy talán ma­gára a szonettre, a költészetnek erre az ősképletére, melyben hosszabban ugyan, de szintén a rejtett ellentmondások és azok feloldása ismétlődik. Az első rész, már az első megközelítésben két, illetve három ellentétpárra: a mozgás és a mozdulatlanság, a külső és a belső — s ezek tartalmaként, belső je­lentéseként az én és a nem-én antinómiára épül. Nemcsak formájában csupa moz­gás: tartalmában is szinte semmi más, mint repülés, villogás, remegés — a sírás és az öröm is madárka-szárnyakhoz asszociálódiik, a szikla is fellegekbe libben, a vad és a vadász örök bajszában űzi egymást: a cél nem cél, hanem maga a vibrálás, a világ összefűzödő jelenségei egyszerre ütköznek egymással és a mozdulatlanul né­ző Hatalmassal. Ennek a képzeletbeli színpadnak határa az univerzum határtalansá­ga — és ugyanekkor ez a határtalanság az én falai, a szív gerendái közé zárul. Keserű már ez az első rész is — sőt, keserűbb a későbben következőknél — legkö­zelebbi rokona tartalomban és formában is Weöres De profundisa; keserűségét azon­ban csak másodlagosan, csak utánagondolva érzékeljük. Érzékeinkre, a hallásnak és a látásnak azokra az absztrahált ingerületeire, melyekkel az olvasott szöveg hat, egészen más benyomások érvényesek: a szöveg dallama és ritmusa, ez a két egy­mással szorosan összefonódó hangzási effektus és a szárnyalás, a csillogás, a menny- bolt káprózatának stilizált képei első jelzései a későbbi nagy mitológiai versek poé­tikai látomásainak. Végeredményben tehát ez az első rész az énbe-zártságnak, tágabb értelemben a világba-zártságnak verse — úgy, hogy ez a szabadulni nem tudás saját ellentété­ben fejeződik ki, a szabadság, a teljesség, a mindenség végtelen gazdaságának ne- gációja. A költészetet befogadó olvasó azonban végérvényesen, mintegy ütésszerűen csak a rész végén, a ritmikai elnyugvásbam és a párosrím falyitathatatlan végérvé­nyességében érzi meg a valóságos mondanivalót — és éppen a szöveg színessége miatt azt sem tragikusan, inkább döbbenten, megtorpanva rejtélyessége előtt. 496

Next

/
Thumbnails
Contents