Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 6. szám - Joszif Brodszkij: Beszéd a Nobel-díj átvétele alkalmából (Pálfalvi Lajos fordítása)

dott formát. Bizonyára létezett másik út is — a további deformáció útja, a szilánkok és romok, a minimalizmus, az elfúló lélegzet poétikája. Ezt nem azért utasítottuk el, mert saját sorsunk dramatizásának tekintettük, vagy azért, mert rendkívüli módon lelkesedtünk az általunk ismert fennkölt, felfogásunk szerint az emberi méltóság formáival egyenértékű, ránk hagyományozott kulturális formák megőrzésének eszméjével. Valójában nem mi utasítottuk el, hanem a kultúra döntött így, ez a döntés megint csak esztétikai, nem pedig erkölcsi volt. Természetes, hogy az ember hajlamos arra, hogy ne a kultúra eszközének, hanem épp ellenkezőleg, a kultúra teremtőjének tekintse magát. Ha ma ennek ellenkezőjét állítom, nem azért teszem, mert van abban valami báj, ha az ember Plotinoszt, Lord Shafteslburyt, Schellinget vagy Noválist értelmezi újra a XX. század végén, hanem azért, mert ha nem is mindenki, a költő mindig tudja, hogy amit a köznyelv a múzsa hangjának nevez, az valójában a nyelv diktatúrája; mert nem a nyelv az ő hangszere, hanem a költő a médium, amelyet a nyelv saját létének meghosszabbítására használ. A nyelv azonban — még ha megszemélyesített lényként képzeljük is el (ami nem volna helytelen) — képtelen etikai döntést hozni.

Az ember különböző okokból kezdhet verset írni: meg akarja hódítani a a szeretett nő szívét, ki akarja fejezni viszonyát az őt körülvevő valósághoz, legyen az táj vagy állam, meg akarja örökíteni azt a lelkiállapotot, amelyben az adott pillanatban van, nyomot akar hagyni — ebben a pillanatban is így gondolja — a földön. A legvalószínűbb azonban az, hogy öntudatlan mimeti- kus késztetések vezetik ehhez a formához: fekete függőlegessé alvadt szavak a fehér papírlap közepén, a kép szemmel láthatóan emlékezteti az embert helyzetére a világban, a test és a tér arányaira. Függetlenül a kényszertől, amely kezébe adja a tollat, függetlenül a hatástól, amelyet a tolla alól kikerülő sorok váltanak ki olvasóiban (legyenek sokan vagy kevesen) — e vállalkozás gyors következményeképp — úgy érzi, közvetlen kapcsolatba lépett a nyelvvel, pontosabban — úgy érzi, rövid idő alatt függőségbe került tőle és mindattól, amit a nyelven mondtak, írtak, létrehoztak.

Ez a függőség abszolút, despotikus és egyre csak erősödik. Mert a nyelv, lévén mindik idősebb, mint az író, ezen felül kolosszális oentrifugális erővel rendelkezik, amelyet időbeli potenciája, azaz az előtte levő idő ad neki.

Ezt a potenciált nem annyira a nemzet mennyiségi összetevője, vagyis az, hányán beszélik az adott nyelvet (bár ez sem elhanyagolható), hanem inkább a rajta létrehozott versek minősége határozza meg. Elegendő az antik görög vagy római szerzőket, elegendő Dantét említeni. Amit ma például oroszul vagy angolul létrehoznak, garantálja, hogy ezek a nyelvek a következő évezredben is fennmaradnak. A költő, ismétlem, a nyelv létezésének közege. Vagy, ahogy a nagy Auden mondta, ő általa létezik a nyelv. Elmegyek én, e sorok írója, elmennek önök, e sorok olvasói, de a nyelv, amelyen megírtam és amelyen önök olvassák, nemcsak azért marad fenn, mert hosszabb életű az embernél, hanem azért is, mert jobban tud alkalmazkodni a változáshoz.

Aki azonban verset ír, nem azért teszi, mert sírontúli dicsőségre számít, bár gyakran bízik benne, hogy verse túléli, ha nem is sokkal. Aki verset ír, azért teszi, mert a nyelv sugalmazza, vagy egyszerűen tollbamondja a következő sort. Törvényszerű, hogy a költő a vers kezdetén nem tudja, mi lesz a vége, időnként nagyon meglepődik az eredmény láttán, hiszen sokszor jobban sikerül a vártnál, a gondolat gyakran messzebbre jut, mint amire számított. Ez is olyan pillanat, amikor a nyelv jövője beavatkozik jelenébe. Mint

487