Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Joszif Brodszkij: Beszéd a Nobel-díj átvétele alkalmából (Pálfalvi Lajos fordítása)
Mielőtt azonban rátérnék a költészetre, szeretném hozzátenni, hogy az orosz tapasztalatot már csak azért is ésszerű intő példának tekinteni, mert a Nyugat társadalmi szerkezete ezidáig alapjában véve hasonlít ahhoz, amely 1917 előtt Oroszországban is létezett. (Többek között ezzel is magyarázható a XIX. századi orosz lélektani regény sikere és a modem orosz próza viszonylagos sikertelensége Nyugaton. A XX. században létrejött oroszországi társadalmi viszonyok bizonyára éppoly különösek az olvasó számára, mint a hősök neve, amely gátolja, hogy azonosuljanak velük.) Egy példa, az októberi fordulat küszöbén minden bizonnyal legalább annyi ,politikai párt volt Oroszországban, mint napjainkban az USA- ban vagy Nagy-Britanmiában. Más szóval — a pártatlan szemlélő megállapíthatná, hogy bizonyos értelemben Nyugaton még tart a XIX. század. Oroszországban véget ért; ha azt mondom, tragédiával végződött, elsősorban az áldozatok számára gondolok, amelyeket a bekövetkező társadalmi és kronológiai átalakulás vont maga után. E tragédiában nem a hős — a kórus pusztult el. III. Bár az orosz anyanyelvű embernek a politikai rosszról folytatott beszélgetés éppoly természetes, mint az emésztés, szeretnék témát változtatni. A magától értetődő dolgokról folytatott beszélgetések nyilvánvaló fogyatékossága abban rejlik, hogy lezüllesztik a tudatot, túl könnyen jut el az ember ahhoz az érzéshez, hogy megtalálta a helyes álláspontot. Ebben rejlik a kísértés, amelynek a társadalmi reformátorok, e rossz okozói is engednek. E kísértés tudatosítása és elutasítása bizonyos fokig hatással volt sok kortársam sorsára, nem is beszélve írótársaimról és arról az irodalomról, amelyet létrehoztak. Ez az irodalom nem menekült a történelem elől, nem oltotta ki az emlékezetet, még ha így is látta a kívülálló. „Hogy lehet zenét szerezni Ausdhwitz után?” — kérdezi Adorno, de az orosz történelemiben járatosak is feltehetnek ugyanezt a kérdést, megváltoztatva a láger nevét, ehhez alkalmasint még több joguk is van, mivel a sztálini lágerekben elpusztultak száma messze meghaladja a német lágerek áldozataiét. „És hogy lehet Ausdhwitz után löncsölni?” — kérdezi erre Mark Strand amerikai költő. Nemzedékem mindenesetre képes volt arra, hogy megkomponálja ezt a zenét. Ez a nemzedék — amely épp akikor született, amikor teljes gőzzel üzemelték az auschwitzi krematóriumok, Sztálin pedig a majdhogynem isteni, abszolút, szinte a természettől neki rendeltetett hatalom csúcsán volt — minden jel szerint azért jött a világra, hogy folytassa azt, ami elvileg megszakadt a krematóriumokban és a sztálini szigetcsoportok névtelen tömegsírjaiban. Az a fény, hogy a folytonosság nem szakadt meg teljesen, nem kis mértékben — legalábbis Oroszországban — az én nemzedékem érdeme, nem kevésbé vagyok büszke arra, hogy ehhez a nemzedékihez tartozom, mint arra, hogy ma itt állök. Az a tény, hogy ma itt állok, elismeri e nemzedék érdemeit a kultúra; Mandelstamra emlékezvén hozzátenném — a világkultúra területén. Visszatekintve annyit mondhatok, hogy légüres térben, pontosabban elpusztítottságá- val fenyegető térben kezdtük pályánkat. Inkább ösztönösen, mint tudatosan pontosan a kulturális folytonosság helyreállítására törekedtünk, felidéztük formáit, alakzatait, hogy új, nekünk legalábbis annak tűnő, korszerű tartalommal töltsük meg e kevés megmenekült és gyakran teljesen kompromittáló486
