Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Szakolczay Lajos: Magyar író Ausztráliában (Domahidy András prózájáról) (tanulmány)

borúztunk. De azt mondja a kőfaragó, az a zsidóország. Szegény. Még nem tudja, hogy nincs zsidó ország, nincs semmiféle ország, csak az, ahol gyerekeskedtünk, fiatalok voltunk, csináltuk az első rossz üzletet. Mennyi csalódott ember lesz ebből a nagy kivándorlásból...”

Igaz, hogy Domahidy emberei többnyire „a kastély ablakából nézik a világot és a társadalmat” (Zsigmond Endre), de az írónak mindig megvan a választási lehetősége, hogy mikor tanácsosabb — ez művészi szempontból meggyőzőbb is — hőseinek „homályosultságán” keresztül láttatni, és mikor az egzaktabb, ,,külső” szemmel. A Vénasszonyok nyara ban a szépíró legyőzte a gondolkodót, semmi konstruál t- ság, semmi — a regény szerkezetére is kiható — csavar. A természetes áradás, a sokszínű alakrajz, noha a dokumentum hiteléhez sem férhet kétség, feledtetni engedi a nagyobb igényű szerkezeit hiányát.

A múlt mint érték

A Vénasszonyok nyarában tapasztalt szerkesztéssel némileg szemben áll az elbeszélések lassú hömpölygése, a sok (részletre kiterjedő, a belső monológokat álommal vegyítő ábrázolásmód. A regény rövid fejezetei, a sokszor találomra egymásra sorjázó képek mozgalmasak, szinte izzanak; a sok szál egybefogása, alakok, mellékalakok ütköztetése nem engedi a részletekkel való bibelődést. Ha Domahidy elbeszéléseit vizsgáljuk, szinte mindenik „regényszerűbb”, aprólékosan kidolgozottabb, mint első regénye. A jobbára belső monológokra épülő, valamely szereplő gondolatában fölidézett „történéseknek” nincs csattanója, hiányzik belőlük a novellisztikus lekerekítettség. Magukban azok, amik: egy sohasemvolt földrész flórája és faunája lehet csak olyan teljes, mint ez a múltban gyökerező, az idegenség élményét száz- szor-ezerszer körüljáró-megszólaltató érzésvilág. Egyik írásban sem az elmondható mese az érdekes, hanem a sok áttételen keresztül megnyilatkozó tanulság: az építés, az otthonteremtés mámorán kívül — még ha sanyarú „körülmények”: vissza-vissza- térő lázálmok közepette történik is mindez — nincs embert próbálóbb „esemény”, mint az idegenben is hazaérkezés boldog-keserű tudata, az újból és újból megkísérelt „honfoglalás”. Hogy is mondja a Két dióhéj egyik szereplője! „Csak a játékon szabad sírni, az életen soha, az életet élni kell, sűrűn, teletűzdelni feladattal, céllal, mindennel, hogy ne maradjon idő kommentálni, láb jegyezni, hogy ne nézhesse kívülről magát benne az ember, mint valami árbockosárból a partot a tengerész.” Ebben a prózában kissé idegen elem az ilyesfajta elérzékenyülés, még ha az író második regényében, az Árnyak és asszonyokban találunk is erre több példát. Fokozatai, játszódjék a cselekmény a régmúltban vagy a közelmúltban s jelenben, több elbeszélésben is észlelhetők. Igaz, az édent visszaálmodó, a művész (író) felelősségét kiemelő, a harmonikus életet hirdető érzelmes mondatok helyébe — feledtetve azok túlírásból keletkező didaktikus „magyarázatait”, — mindig valamiféle íróilag jól megformált érzésvilág ikerül, s ennek hangulata marad meg az olvasóban, nem a „tételes” kinyilatkoztatás. A vizit (1967) című elbeszélés olyan, mint egy Nagybánya színeit megörökítő freskó: két jól megvilágítottalak, az árnyék természetes kontúrjával, keres egy harmadik — elmosódó, mert csak a hölgylátogató emlékezésében fölidézett — arcot: Andrást, a ,^könnyed csapodár, Adyt, Áprilyt idéző józan Esti Kornélt”. S van valami érzelmekre ható tragikus váltás abban, hogy már rég nem a lányoknak szépet tevő, szerelmekben dúskáló „erdélyi nábob” figurája az érdekes, hanem a lányt fogadó nagybácsié, az Írogató, pesti kávéházakban otthonos agglegényé. Lázár Béla egy élet tragédiáját meséli el Klárának, hogy érzelmeivel magához kösse a fiatal lányt, aki tulajdonképp azért jött ide, hogy elbúcsúzzék léha kedvesétől, Andrástól. Érzelgősségbe csúszhatnék az írás, hiszen minden „kellék” adva van e furcsa hódítás megjelenítéséhez, de Bánya színei — a valóságosak és a piktorok vásznain továbbélők — nem engedik a vidéki történet elsekélyesedését. Dorna- hidynál itt is lélegzik a itáj, levegője van mindennek: a meginvitálásnak, a mesélés- nek, a színpadra kívánkozó udvarházi jelenet derűs, csehovi békéjének, amely ter477