Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Szakolczay Lajos: Magyar író Ausztráliában (Domahidy András prózájáról) (tanulmány)

mészetesen csak máz, hiszen alatta megannyi eltékozolt élet formájában forr a mély. A múltból kimerevített élő bábok egyszerre meghatóak és nevetségesek, „hősi” pó­zuk mögött ott egy kisváros csököttsége, az egybefonódó, egymással versengő kasz­tok vásári komédiája, kavalkádja. A mikszáthi színiekben pompázó Kaláberparti a strandon (1972) című elbeszélésről is elmondható mindez; a pontos, szinte a karika­túra keménységével egy-egy jellegzetes tulajdonságot kinagyító alakrajz mindennél jobban kiemeli a megkésettséget: Várda évszázadokkal halad a világ mögött, mam- mutjai díszévé válnának bármely bestiáriumnak. Domahidy múltidézése akarva-akaratlan leleplezés: menekülés egy régvolt élet­formától és vissza-visszakacsintás annak némely használható (?) értékére. Az a hős, aki legalább annyira karakteres, mint a Vénasszonyok nyarának Becsky Pálja, ide­genben, az átállás gyötrelmében is fog magának találni elfoglaltságot, kiküzdhető életmódot, idegenségtudatát oldandó — „otthont”, barátot, munkahelyet. Az elbeszé­lések másik hányada — a tematikájukban a Kaláberparti a strandonnal szögesen szemben állók, — az emigránslét: a hazától való elszakadás és a beilleszkedés formá­cióit nyomozza, mintegy példatárat találva a helytállásra. A több áttételen keresztül, job­bára belső monológok gyanánt megfogalmazódó „történetekben” mindig fölfedezhető a példa-jelleg; az álmok és álmodások, az emlékképeket realitással vegyítő fantaz­magóriák tanulsága: sohasem megtöretni. A Borbándi Gyulának ajánlott A Karia­tidák nem tartottak semmit című elbeszélés (1981) tipikus példája annak, amikor az álom közti vergődés élesebb, mint a valóság; két „páros” magány sodródik egy­más mellé egy bécsi szobában, nincs bűn csak örömtelen öröm és vezeklés a soha el nem követett bűnért, mely jobban nyomaszt, mint a bibliai átok. „És megyünk Jákobként el a kőtől, melyre egyszer rábajlott fejünk, és keresünk egy országot, mely befogad, mert egyebet tenni nem tudunk.” Meglepő, hogy az írásból szinte ki­csapó látomások sora — ha hinni lehet abban, hogy az elbeszélés szinte megírása után közzé lett téve — akkor közvetíti a nyugtalanító létállapotot, amikor már majdnem két évtizede készen van a Szitakötők (1963), az emigráns-sors kissé száj­barágós, de didaktikusságában is fölkavaró „katekizmusa”, melyben egy rossz, tíz év alatt tönkrement házasság idegen ajkú nőalakja kerül szembe a szerda esti kártya­partik férfijaival, köztük férjével. Az író ekkor még hitt a hőseit konzerváló, az új életformát elfogadtatni igyekvő munkában, a kis praktikákkal visszacsempészett „szitakötőéletű fiatalságot” elégségesnek tartotta a látomások kivédésére. Föladni vagy megtartani? A Szitakötőkben elhangzott kérdésre — „Lehetne írni egy nyelven, amit minden nap elfelejtünk?” —, maga az író adja meg a feleletet — életművével. A sokszori próba, akárcsak más tevékenységeknél, itt is átsegít a nehézségeken, és Domahidy András szüntelen kísérletezik, hogy a birtokában levő életanyag — a szatmári ízek­re, tereki s várdai történésekre rárakódó ausztrál élményrétegek — minél hitele­sebben szólaljon meg. A Vénaszonyok nyara című regényben a krónikás hűség, a szinte eszköztelen megjelenítés, az önéletrajzi hitel volt elsőbben észrevehető. A ter­mészetes mesélőkedv, a korszákra jellemző helyzetek megragadása a dokumentum fé­nyében, a realisztikus közegben megjelenített csodabogarak egész sora, egyszóval az epikai bőség feledtetni engedte a mű „görcsösségeit” (főképp a második rész gyors iramát, némelykor elsietettségét.) A regény így is tett volt, melyet a Lehel irodalmi pályázaton első díjjal jutalmaztak. Az író — valamiképp ez is érthető — nem akart megragadni ezen a szinten, s ahogy művészi eszköztára, technikai fölkészültsége gyarapodott, egyre inkább vágyott arra a regényre, amely az új égbolt alatt hazát ke­resők életét a maga bonyolultságában tárná föl, megmutatván értékteremtő képessé­güket, sok viaskodás árán kiküzdött idegenbéli otthonosságukat. Az Árnyak és uszonyok, melyet az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem után 1985-ben a Magvető is megjelentetett, ezt a fejlődésit hivatott reprezentálni. De fejlődés-e Domahidy új regénye? Mindenképpen — de megvannak a buktatói. Első 478

Next

/
Thumbnails
Contents