Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Szakolczay Lajos: Magyar író Ausztráliában (Domahidy András prózájáról) (tanulmány)

idilli, utópisztikus ? — eszmerendszer. „— Nekem nincs bajom a párttal, mint ahogy nincs bajom a faluval sem. — Az volna jó, ha így Imaradna. — Nem is lesz, Sanyi. Nem kívánok többet, mint amennyit a törvény nekem megenged. Többet mondok. Beérem annyival, amennyiből meg tudok élni. Én meg laz anyám. — Föld nélkül is meg lehet élni. — Meg lehet, csak nem érdemes, Sanyi. Nem csak ti szeretitek a földet. Én is szeretem.”

Az író Becsky iránt érzett szimpátiája érthető: az évekig tartó küzdelem, az egyre szigorodó és embertelenebbé váló „rend” felügyelete alatt zajló hercehurca, amelyben mindkét fél igyekszik kijátszani — az éppen vesztesek gyakran fondorlattal — a maga aduját, a hirtelen jövő törvénytelenségek-akasztások, műperek még a józanabb elméket is elbizonytalanítják, hiszen nem tudhatni, hogy ilyen körülmények között mit hoz a jövő. Azon most már csupán meditálhatunk, hogy a váltást követő, aligha törvényszerű „eljárások” sorozata, a bizonytalanságtól való félelem hány ezer embernek iadta kezébe a vándorbotot, evvel megannyi értéket költöztetve idegen égbolt alá. Becsky Pál megvertségei innen is erednek, noha tudván tudja (önmagán is érzi) a halálos ítéletet: napjuk leáldozott, amit Dusán a maga ikótyomfitty cinikusságával így fogalmaz meg: „Kellünk? Kinek? Kinek kell egy leprás?”

A Kert mellett Pál másik szerelme: Isabelle, egy rejtélyes grófnő. Hiába meditálgat azon gyümölcsfáit gondozva, hogy „Az ember nem szerethet bele a múltba, Isabel- le-be azért, mert emlékeztet egy korra, amely elsüllyedt”, ez az alagsori lakásban megbúvó, a pesti társasági életben nagyon is otthonos úrinő életformájának pisla mécsfényével rabul ejti. A férfit a vissza-visszatérő emlék ragadja magával — gyermekként játszótársak voltak — vagy a mindenkinek fölkínálkozó hölgy ledér- sége, amelyet egy tisztességes férfiúnak elviselni nem kis próba? Pál — romlását tekintsük időlegesnek? — csak azért követte a külföldön földviagyont örökölt Isa- belle-t, mert ebben a futásban az életét irányító jelképhez akart ismét közelebb kerülni? Czigány Magda kritikája (Űj Látóhatár, 1973) szerint „Isabelle csak akkor nyer értelmet, ha mint Becsky Pál döntésének szimbólumát nézzük. Isabelle töretlen hátú, Isabelle nem alkuszik. A múltat őrzi, a hagyományokat, egy másik világrendet.. vagyis „hagyomány és folytonosság a felfordult világban”, Becsky tehát avval, hogy — számításból, önzésből? — Lienzet és Isabellet választotta, sötétebb oldalát, gyön- geségét is kimutatta? Keménysége, józansága mellett azt is, amit osztályától örökölt? E homályos kapcsolat az írói eldöntetlenségben leledzik, s már az első regényben alighanem tudatos fogás.

Jóllehet Domahidy a Becsky Pálok, Tárchevich Dusánok, Balajthyak világát belülről ábrázolta, de tartását reprezentálandó, megengedett magának egy, a mű követelte törvényszerű gesztust: a valamitől elszakadó ember nézőpontját — a fölülről való szemlélődést. Megértés és elítélés, kényszerű döntés és úri fölényt mímelő flegmaság változik ebben a színvonalas korrajzban. A Vénasszonyok nyara ban nenn is annyira a szerkezet — a linearitásna épülő rövid fejezetek — a figyelemreméltó, hanem a visszaemlékezések, emlékképek szinte tapintható festőisége, színgazdagsága, az árnyalt alakrajzok: a múltból kitántorgó és oda minduntalan visszavágyó „hősök” hosz- szú sora. Leginkább hangulatokban őrződik meg a múlt, az író igazi mesterként vizsgázik ezekben a látszólag a külsőt megörökítő, de valójában jellemfestő „játékokban”. Mennyi kedvesség és báj van például Pál gálicszerzés célzatú pesti útjainak leírásában s a váratlan felbukkanásokban, melyeket majdnem mindig a nőügyek alakítanak-színeznek, s tesznek emlékezetessé. És mily hiteles ímellókalakok tűnnek föl az események sodrában, hogy erősítsék a regény életes hátterét; egyikük-mási- kuk csak leheletfinom jelenléttel, többen viszont egész egyéniségük súlyával. A regény első részének 17. és 18. fejezete (Terek, Földigénylő Bizottság, határjárás) s a 19., melyben Becsky várdai látogatása a korrupt, föltörekvő tanácselnök mesterkedése iratik meg, külön is kiemelendő. S feledhetetlen a sorsosai gúnyjával lenézett, mindenki által csak Lenge Gabonaszálnak szólított lüké zsidó, Blau Simon figurája is, akit a napfény köt a hazához, és példát mutat úrnak, parasztnak, zsidónak, reformátusnak a szülőföldhöz való hűségből. „Hogy miért megy el? Nem ítudom miért megy el. Ott háború van. Nem tudom miért háborúznak, kétezer éve mi nem há476