Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Elek István: Kultúrpolitikai pillanatkép

mégiscsak elmozdulást jelentenek a reform irányába, és figyelembe vesszük, hogy a Szovjetunióban forradalmi jelentőségűnek nevezett reformfolyamatot hirdettek meg, gyors tettekkel kísérve a szavakat, egyáltalán nem csodálható, hogy az értelmiség jelentős része elfogadhatatlannak érzi ma ezt a gondolattalansággal, kivárással párosuló konzervativizmust, mely mindenekelőtt az értelmiségi közvéleményre fity- tyet hányó adminisztratív intézkedések sorozatával vétette magát észre a legutóbbi időkig. Azoknak a kezdeményezéseknek a korlátozásával vagy egyenesen az elfojtásával, amelyek alulról, szervesen kifejlődve csírái voltak, és persze már puszta létükkel is erjesztői, ösztönzői annak az intézményi tagolódásban is kifejeződő szellemi, ideológiai pluralizmusnak, kulturális demokráciának, aminek erősítése a politikai irányító csoportnak is célja kellene legyen, ha reformeszméinek logikáját követi, ha reformjelszavait komolyan gondolja.

Az alkotó szellemű politikai gondolkodás hiányára látványos példa az írószövetségi ügy. A hivatalos felfogás képviselői, többek között maga a művelődési miniszter, Köpeczi Béla, ma úgy érvelnek politikájuk indoklásaképpen, hogy érthető, ha „bizalmatlanság alakult ki a politikai közvéleményben az írószövetséggel szemben”, hiszen a Szövetség Választmányának, Elnökségének tagjai közül az utóbbi időben többen „túllépték a szocialista demokrácia, a szocialista nyilvánosság és a felelős véleménynyilvánítás kereteit”, és az írószövetség nem volt hajlandó elhatárolni magát tőlük.

őszintén szólva kevéssé érdiekei most, hogy milyen nézeteket kifogásol a miniszter, mellékes kérdésnek érzem ebben az összefüggésben, hogy a szóban forgó írók 1956 újraértelmezésének igényét fejezték ki, a vezetés nemzetiségi politikáját bírálták, vagy éppen úgy vélekedtek, hogy előnyösebb lenne Magyarország számára a semlegesség stb. Jelentőségtelinek azt érzem, hogy amikor egyre általánosabbá váló meggyőződés a közvéleményformáló értelmiség körében, hogy sürgősen lépni kellene a komoly politikai reform irányába, és az uralkodó politikai vonalat ért kritikák konkrét témától független közös nevezője éppen az, hogy a „szocialista demokrácia, a szocialista nyilvánosság” ma érvényesülő felfogása nem tartható, mert a kereteket túlságosan szűkre szabja; közismert tény az értelmiség igénye és várakozása a jelentős politikai változások részeként a nyilvánosság reformjára, ami a legmértéktartóbban fogalmazva is legalább annyit jelent, hogy újradefiniálás, vita tárgya kell legyen a szocialista nyilvánosság határának holléte, mibenléte; s az is köztudott, hogy a magára valamit adó értelmiségi egyébként is eleve elutasítja, hogy bárki más illetékes lehetne meghatározni számára, mi a felelős véleménynyilvánítás ebben vagy abban a kérdésben —, nos, ha ma az illetékes politikusok mégis kielégítő válasznak érzik, hogy bizalmatlanságukat nyilvánítsák ki az írószövetséggel szemben tagjainak ama állásfoglalásai miatt, amelyek úgymond „túllépték a szocialista nyilvánosság és a felelős véleménynyilvánítás kereteit”, mit lehet erre mondani? Nem tudom ezt másnak tekinteni, csak a fogyatékos helyzetismeret és a konstruktív politikai megoldásra való képtelenség bizonyítékának.

Azt állítanám mindezzel, hogy a politikusoknak magukévá kellene tenniük ennek az értelmiséginek a felfogását? Eddig korántsem megyek el. Csupán 'annyit mondok: a válaszukon legalább érződnie kellene, hogy tudatában vannak a valódi problémának, aminek az írószövetségi ügy csupán alkalmi megnyilvánulása. Hiszen különben nemcsak hogy e jelentős közvéleményformáló szerepű értelmiség várakozásainak nem felelhet meg a politikájuk, de a legsajátabb érdekeik szempontjából is eredménytelen lesz, nem sikerülhet a feszültségek politikai föloldása.

Érteni persze értem a dolgot, vagy legalábbis tudni vélek rá némi magyarázatot. Kulturális életünk irányítási rendszere, nyilvánosságunk szerkezete a társadalom totális átszervezésének időszakában, az ötvenes években alakult ki, és a lényegét a változásokon át is, mindmáig megőrizte. A kezdet a pártszempontok vallott és a néhány vezető által kézben tartott szigorúan hierarchikus apparátus megvalósított ideológiai, politikai, gazdasági és kulturális monopóliumának korszaka volt. A kulturális intézmények, művészeti szövetségek, kiadók, vállalatok, folyóiratok, lapok, stb. köznapi életében az ötvenes években azt jelentette a pártirányítás, hogy a Köz461