Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Elek István: Kultúrpolitikai pillanatkép

ponti Bizottság és a Minisztérium illetékes osztályainak, vagyis az apparátusbelieknek, hivatásos pártmunkásoknak volt a feladata és előjoga, hogy a közvetlen instrukciók alapján lebontsák az intézmények számára, mit kíván a marxizmus monopóliuma, mi a párt, a társadalom érdeke.

A változások, melyeknek gyümölcseit élvezzük, bármily kiterjedtek voltak is, a szerkezetet és az irányítási rendszer logikáját a látszattal ellentétben, tulajdonképpen alig érintették. Ma persze más már a feladat. Már nem a monopólium, hanem csupán a sajátosan értelmezett hegemónia szempontjainak lebontása az apparátus tennivalója.

Ám például — hogy csak egy szalonképesebb problémát említsek —, ahogy hajdanában, ma sem merülhet fel komolyan a kérdés, miért volnának hivatottab- bak a marxizmus szemléletének, a párt és a társadalom érdekének érvényesítésére az apparátus képviselői, mondjuk, egy intézmény vezetőjénél vagy alkotói közösségénél, akik ráadásul nem ritkán társadalomelméletileg is képzettebbek, mint a központi apparátus képviselői, nem is beszélve a megyeiekről. A demokratikus centralizmus elvének értelmében nem szabad felmerülnie. Hiszen ez a páríszerűtlenség megnyilvánulása és a vezetői alkalmatlanság bizonyítéka lenne. Persze időről időre vannak azért a szellemi életben, akik pártszerűtlenül járnak el, és ezzel tanúsítják az apparátus számára vezetői alkalmatlanságukat. Mint például legutóbb a Tiszatáj szerkesztői. Esetük csupán éles fénybe vonva mutatja, a történéseket ma is az apparátus világának belső szempontjai határozzák meg.

A kulturális intézmények gyakorlati pártirányításának igazán fontos eszköze ma is a munkájuk rendszeres értékelése az apparátus részéről; az éves mérlegek, a főszerkesztői értekezletek, az úgynevezett igazoló jelentések stb. rendszere révén. Az apparátus kezében van a kinevezési jog. És nehéz lenne tagadni, hogy irányító tevékenysége nemhogy társadalmi, de folyamatos, hatékony pártellenőrzésnek sincs alávetve. Sokkal indokoltabb azt állítani, hogy a szellemi életben is az apparátusok ellenőrzik a párttagságot, mint fordítva. Azt hiszem, e tekintetben is volna mit megszívlelni itthon a szovjet pártot ért gorbacsovi kritikából.

Van alkotmányunk, amely kimondja a szólás- és véleményszabadságot, aláírtuk az emberi jogok körében e szabadságokat is garantáló helsinki egyezményt, 1985 óta sajtótörvényünk is van, ami ugyan kézzelfoghatóbbá teszi az elvet, a valóságban azonban tulajdonképpen ez az apparátus, illetve a szellemi élet szereplőinek elenyésző kisebbsége „szabályozza” a véleménykifejezés szabadságát, mondja meg, hogy mit lehet a nyilvánosság elé engedni és mit nem. Ok csinálják a kommunikációs politikát. A társadalmi ellenőrzés alól lényegében kivont belső világuk szempontjainak megfelelően ők határozzák meg, hogyan kell értelmezni az elveket és törvényeket a gyakorlatban, és csupán rajtuk áll, hogy mikor, milyen mértékben veszik figyelembe mindeközben a közvéleményt.

Ez a gyökere szellemi életünk problémáinak, és minden olyan politikai állás- foglalás, amely egy-egy konkrét feszültséget ennek az érintése nélkül akar megoldani, szerintem reménytelen.

A szocializmus eddigi története, beleértve a legújabb kínai és szovjet reform- kísérleteket is, arról tanúskodik, hogy a jelentősebb politikai iránymódosítások óhatatlanul együttjárnak bizonyos hatalmi átrendeződéssel a legfelsőbb döntéshozó körökben. Háttérbe szorulnak, akik személyükben a régi politikát testesítik meg, és előtérbe kerülnek, akik a belső vitákban már korábban is az épp aktuálissá váló gondolatokat képviselték, vagy most kiderült róluk, hogy az új eszmék hatékony támogatói lehetnek. Abból ítélve, hogy reformfrázisokban ma nincs hiány nálunk, a tettek viszont nagyon lassan érlelődnek, el-elmaradoznak vagy éppen a reform szellemével ellentétesek, mint jelesül a szellemi életben, arra lehet következtetni, hogy a magyar párt legfelső köreiben ez az átrendeződés még nem ment végbe. A mélyreható reformok sürgetése ilyenformán ennek a folyamatnak a sürgetését is jelenti.

Azt hiszem, nincs abban semmi különös, hogy a pártnak az értelmiség körében tapasztalható legitimitásvesztése legközvetlenebbül azon személyek iránti bizalmat462