Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Elek István: Kultúrpolitikai pillanatkép

túlságosan kevésnek érzi a szükségeshez, a várakozásaihoz képest. S mert tisztában van vele, hogy az olyan 'mértékben központosított hatalmi struktúrákban, mint a mi társadalmunké is, a politikai rendszer reformképessége alapvetően mindig a legfelső vezető csoport reformhajlandóságától függ.

Hogy legelőször épp az írótársadalomban fejeződik ki ismét ilyen nyíltan az adott politikai irányvonallal szembeni bizalmatlanság? Nincs ezen mit csodálkozni. A régi kényszer ez új alakban, a régi történet felújított díszletek között. Válságos helyzetben a hiányzó politikai intézményeket pótlandó, a korábbinál nagyobb szerepet kell vállalni a társadalom érdekeinek kifejezésében. Az írói átnősz, az egészért viselt sajátos felelősségérzés, a ma is eleven, hagyományosan uralkodó írói szerep- felfogás és az írótársadalom helyzete, azt hiszem, kielégítően magyarázza ezt. Az ugyanis, hogy az értelmiségi szakmai csoportok között tevékenységük sajátos természete folytán talán az íróké van aránylag a legkevésbé közvetlenül alávetve a hierarchikus struktúrák fegyelmező logikájának. És persze azt se feledjük, adott volt a közgyűlésen a demokratikus akaratnyilvánítás lényeges feltétele: a tagságot külső tényező nem korlátozta, és a szavazás titkos volt.

Tény, hogy az írók a korábbinál ismét valamivel nagyobb őszinteséget, kritikai szabadságot engedtek meg maguknak, ám koránt sincsenek ők olyan különleges helyzetben a mai magyar társadalomban, hogy valóságérzékelésük lényegesen különbözhetne a többi értelmiségi csoportétól. Ez a különbség épp csupán arra elegendő, hogy egy kevéssel korábban és nyíltabban jelezzék azokat a változásokat, amelyek eltérő mértékben, de valamiképpen az értelmiség egészét jellemzik/

Az írószövétségi közgyűlés persze nem az egyetlen jelzés. Nem akarom én eltúlozni a jelentőségét. Csak éppen ezután még szembetűnőbb a helyzet abszurditása. Az értelmiségnek legalábbis a mértékadó része úgy érzi, már régen a szellemi élet reformjának gyakorlati kérdéseiről kellene hogy folyjon a vita. Például az olyasfélékről, hogy milyen területeken, mely lépésekkel indulhatnánk el az önkormányzat, az önigazgatás irányába. Mifélék is legyenek az önigazgató kulturális élet intézményei? Milyen arányban társuljanak az önigazgató, az önkormányzó, a részvételen alapuló, korporatista irányítású intézmények a továbbra is központi vezetésű, állami kézben maradó intézményekkel? Mert a vállalatirányítási reform mintájára mind elvi, mind gyakorlati szempontokból itt is a különféle formák, működési módok együttélése látszik kívánatosnak. Aztán hogy miként is kellene a nyilvánosság szerkezetét átalakítani? Hogyan lehetne szabályozását társadalmi ellenőrzés alá vonni? Biztosítva, hogy az intézményrendszer folyamatosan és zökkenőmentesen követni tudja a vele szemben megfogalmazódó társadalmi igények változását. Milyen módon lehetne az intézményeket, lapokat, folyóiratokat, kiadókat, színházakat, stb. valóban azoknak az alkotó, dolgozó közösségeknek a kezébe tenni, amelyek egy bürokratikus és paternalista elemeket vegyítő, hierarchikus irányítási rendszernek alávetve eddig is működtették őket? Mint lehetne méltányosan elosztani az ágazatok, intézmények között azt a pénzösszeget, amit a kulturális szféra kap az állami költségvetéstől? Milyen mechanizmusok válthatnák fel a belső érdekegyeztetésre alapozva a tisztázatlan szempontú bürokratikus elosztást? Hogyan lehetne nagyobb szerepet adni a gazdaságosság elvének a 'kulturális intézményrendszerben, hogy ez ne gyengítse, hanem éppenséggel támogassa a kultúra saját szempontjainak érvényesítését stb., stb.?

A vezetés pedig ahelyett, hogy alkotó szellemben keresné a megoldást a kulturális élet valódi problémáira, megteremtené a feltételeit és ösztönözné az efféle kérdésekről szóló közös gondolkodást, vitát, érdekegyeztetést, jó ideje egy helyben toporog, bizonytalankodik, halogat. Vagy éppen, az Írószövetség ügyére gondolva, erőfeszítéseinek tetemes részét reménytelenül kisszerű praktikákra fecsérli el. Annak a jelzésnek a hitelét igyekszik kétségessé tenni, próbálja meg leértékeltetni, ami szerint politikája tarthatatlan.

Ha emlékezetünkbe idézzük az utóbbi évek ama lépéseit, a választási rendszer módosítását, a vállalati tanácsok létrehozását, a bankrendszer átalakítását stb. vagy az éppen tervezetteket, amelyek ugyan áttörést nem hoztak és nem ígérnek, de

460