Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Elek István: Kultúrpolitikai pillanatkép
tására alapozza. Elképzelhető ilyen vezetés, persze, csak éppen nem illenek hozzá a demokratikus reformeszmék. Márpedig az a hatalom, amellyel nekünk van dolgunk, a demokratikus reformok hívének vallja magát, és érezhetően igen fontos számára — a weberi kategóriával élve — racionális-legális elismertetése. Ha nem így lenne, elő se állnék ezekkel a gondolatokkal. Nem volna túl ésszerű, hogy egy olyan vezetést próbáljak meg szembesíteni a helyzetével, amely nyíltan vállalja a hatalmi cinizmust, és tökéletesen elégedett önmagával akkor is, ha csupán az erőszakra, az érdekre és az állampolgári passzivitásra számíthat. Ez a kultúrpolitika az általános iránymódosításnak megfelelően, évek óta ismét határozottabban hirdeti a refonmjelszavakat, és eközben — sajátos ellentmondás —, napjainkhoz közeledve növekvő gyorsasággal, hatványozott tempóban éli föl, koptatja el saját legitimitását. Annak arányában, ahogy halmozódnak a gazdasági válság tényei, növekednek a szociális feszültségek, szaporodnak a megoldatlan kérdések a szellemi életben, és ugyanakkor egyre biztatóbbak a szovjetunióbeli változások, egyre tehetetlenebbnek, koncepciótlanabbnak tűnik. Ha tapasztalható volt is határozottság az elmúlt években a szellemi élettel kapcsolatos politikában, rendszerint a reformszellemmel ellentétes akciók vezérlésében, a „nem”-ek kimondásában. Szabadjon csupán 1981-től kezdve a FIJAK felfüggesztését, a Mozgó Világ átszervezését, az 1984-es művelődéspolitikai határozatot, az ellenzékkel kapcsolatos legfelső szintű állásfoglalásokat, a szilenciutnok gyakorlatát és most legutóbb a Tiszafái átszervezését, az írószövetségd közgyűlés utóéletét említenem. A 81—82-es lépések ugyan a Brezsnyev-korszakra esnek a lengyel események fenyegető rémével a háttérben, a legújabbak azonban már a gorbacsovi átépítés szakaszának hazai jelenségei, és a szellemi élettel kapcsolatos politika lényegi folytonosságát bizonyítják. Az ideológiateremtő és -forgalmazó humánérteimiséget természetesen különösen érzékenyen érintik a szellemi élét, a nyilvánosság, a kultúra történései, jelentős részben ezek közvetítésével hatnak rá az egyéb társadalmi szférák problémái is. És amint tudjuk, más területeken sem voltak olyan átütőek a változások, olyan sikeresek a megoldási kísérletek, a gazdasági gondok orvoslásától, politikai viszonyaink demokratizálásán át a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos politikáig, a népesedési problémáktól a társadalmi együttélés erkölcsi rendjének szabályozásáig, hogy az eredmények elfeledtethetnék vele legsajátabb világának, a szellemi életnek a közvetlen tapasztalatait. Sőt inkább felerősítik ezek jelentőségét, amint az kitűnik az írószövetség 1986. novemberi közgyűlésének vitájából is. A legitimitásvesztés folyamatában különösen figyelemre méltó ez a közgyűlés. Tanulságos lehetne az irányítás számára, ha értékelésében nem engedné magát az elfogultságaitól, hagyományos reflexeitől vezetni. A mai helyzetben, politikai rendszerünk természetét ismerve nincs abban már semmi meglepő, hogy a közgyűlés történéseit nem az irodalom, hanem a politika törvényei szabták meg. Azok a bizonyos kritikus felszólalások, és a többségnek a Választmány összetételében kifejeződő véleménye kétségkívül mindenekelőtt politikai állásfoglalás. Részben az irodalompolitika irányítóinak, részben — mint minden lényeges döntés letéteményeseinek — közvetlenül a legfelső politikai vezetésnek van címezve. A legmértéktartóbban fogalmazva az az értelme, hogy az írótársadalom jelenlévő többsége olyannyira elégedetlen volt az utóbbi évek politikai gyakorlatával, a vezetés helyzetfölismerő képességével, változtatásra való hajlandóságával, nem utolsó sorban éppen a szellemi életet illetően, hogy úgy érezte, ennek félreérthetetlenül hangot is kell adnia a rendelkezésére álló demokratikus politikai eszközökkel. Ami feltűnő, politikai jelentőségű tény: egy-két kivétellel nem kaptak bizalmat a társaiktól azok az írók, szerkesztők, akik nyílt állásfoglalásaikkal, irodalompolitikai szerepvállalásaikkal kifejezetten támogatták, illetve képviselték az utóbbi években a bírált politikai irányvonalat. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, nyilvánvalóan nem azért, mert ez megújulást, reformokat hirdetett, hanem mert a feltornyosuló gondokat látva, az irányító körök reformhajlandóságát, reformképességét az írótársadalom 459
