Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Pete György: Használni... nem tündökölni (Levél Elek Istvánnak)

gendákhoz, úgy tűnik, olyan cenzurális/öncenzurális viszonyokat tételezel, amilyenek nincsenek. És ezt neked is tudnod kell. Ha másból nem, az általad említett Mozgó Világ- és Tiszatéj-ügyből is nyilvánvaló kell legyen számodra, hogy fóbia, jobb esetben túlzó általánosítás a főszerkesztői szuverenitás ilyen mértékű kétségbevonása. Nem akarok ágyúval lőni verébre, tudom, Te sem így gondoltad, de ilyen megfogalmazásban érzékenyebb kolléga talán még sértést is vélhet érzékelni. S erre semmi szükség, ez könnyen elkerülhető. ítéld meg magad, hogy levelem írására külső okok késztettek-e, de ezt valóban csak mellesleg említem.

Cikked kálváriájáról azt írod: „csak egyetlen példa, igen kicsiny kis lakmuszpapír ez a cikk, de téveszthetetlenül azt mutatja, ami van. A káoszt, a szempontok és az elvek összevisszaságát, ahol minden igaz már, és mindennek az ellenkezője is, a személyekre szabott szerepekből összeálló egyetemes felelőtlenség rendszerét. A valóság és a róla alkotott kép, a hirdetett elvek és a gyakorlat nyílt szembenállását...” Nem az én dolgom senkit megvédeni, sem az érintett személyek, sem a kulturális politika nem szorul e tekintetben rám. De Te is tudod, hogy az általad bírált lapok és folyóiratok rengeteg értéknek is vállalói, számtalan érdemes vállalkozásnak kezdeményezői, akik a maguk helyén és idején meg-imegírogatják a maguk igazoló-je- lentéseit. Legfeljebb arról lehet szó tehát, hogy a Te érdekedben most nem kockáztattak, ami a Te szempontodból tagadhatatlanul kellemetlen lehet, de ebből az egyedi példából kiindulva nem lenne szabad ilyen sommás, és végleges érvényű következtetéseket levonni. Egyedi esetek, példák alapján minden kikezdhető, általános igazságokkal szemben nem létezhet valóság, ami el nem marasztalható. Gondolj a Bibliára: „ki állhat meg előtted, Uraim?” Az ilyen túlzó általánosításokat persze a publicisztika, mint műfaj elvileg nem zárja ki, a dramatizálás, a stilizáció bevett eszközök, ám ebben az esetben én hibának, a captatio benevolentiae szükségtelen elmellőzésének érzem, amely polemikus írás esetében nem szerencsés. Mert egy dolog, hogy a műfaj rászorít egy sereg túlzásra; például: „ma... a helyzet a lényeges mutatókat tekintve rosszabb, mint egy évvel ezelőtt.”, ... „ha ... nem történt is visz- szalépés ... voltaképpen haszontalanul felt el egy újabb év” s’tb.; s más dolog, hogy érzékeli-e az olvasó, hogy e kemény megállapításokat nem valamiféle sandaság, hanem a szenvedélyes jobbító szándék mondatja a szerzővel. Megteszed, persze hogy megteszed — sokkal alaposabban és részletesen kifejtve a Te alapállásodat tisztázó értelmezésekét, de egészen más szöveghelyeken. így pedig akaratlanul olyan érzés támadhat az olvasóban, hogy kívülállóként bírálsz, sérelmi politikát folytatsz, személyeskedsz, hogy mellőzhető a véleményed. S a dolog itt válik véresen komollyá, formai, stiláris kérdésből tartalmivá. A Te szempontodból sem, az általad Imeggyő- ződéssel képviselt elvek, igazságok szempontjából pedig imég kevésbé mindegy szerintem, hogy írásodban alkalmat adsz-e erre iaz elmellőzhetőségre.

Arra, hogy diagnózisod nem teljesen pontos, konkrét példával is szolgálhatok. Utaltál leveledben arra, hogy tavaly tavasszal szóbakerült cikked esetleges Életünkben megjelentetése. Engedd meg, hogy megismételjem, álláspontunk az volt, hogy bizonyos műhelymunka, a félreérthető helyek pontosítása után vállalkozunk a cikk közlésére. Erre jött a válaszod, hogy fix ígéreted van egy folyóirattól a cikk változtatás nélküli megjelentetésére. Én ezt tudomásul vettem, bár őszintén szólva nem voltam abban biztos, hogy nem ér csalódás; nem-közlés, vagy lami talán rosszabb lett volna, egy nem kellően megdolgozott szöveg közreadása, amelyet nagyon könnyű kikezdeni. Te magad is tanúsíthatod, ón mindig ösztökélni szoktam a szerzőket a kézirat javítására, ha úgy éreztem, hogy lehet valamit pontosítani, ha úgy gondoltam, felesleges, félreérthető részek elhagyásával, egyes részek teljesebb kibontásával a szöveg immanens értékei jobban, teljesebben juthatnak érvényre. Hogy ebben az én szubjektív rögeszméim, elképzeléseim is megnyilvánulnak? Természetes. Hogy ebben a kultúrpolifikus, a szerkesztő óvatossága, rutinja is vezet? Természetes. De gyávaság nem, és manipulativ szándék sem. Én szerzőt jégre nem viszek. Nem közlök valamit azért, hogy parádés ellenglosszával, lehengerlő elleneikkel mutassam meg: nem értek egyet az általam közölt írással. Én nem közöltem, és nem akarok közölni olyan írást, amelynek szellemi hasznában kételkedek. Ha hozzáfűzni valóim

454