Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Pete György: Használni... nem tündökölni (Levél Elek Istvánnak)
vannak, azok más 'természetűek. Ezért nem volt rokonszenves számomra az a bizonyos „változtatás nélküli” 'közlés ígérete. Mert a cikk igazságának teljesebb érvényesülése érdekében én változtatásokat tartottam volna szükségesnek. És csaknem bizonyos vagyok benne, hogy el is fogadtad volna javaslataimat, mert beláttad volna, hogy azok a cikk javára válhatnak, és nem tompítják, hanem felerősítik igazságait, ugyanakkor megakadályozzák, hogy támadhatóvá váljék mellékes szempontok szerint. (Lásd vitáink természetrajzát: én félreértlek, hogy te majd félreérthess, miközben a lényegről már egy fia szó sem esik.) Egyébként nézetem szerint ez az elemi szerkesztői tisztesség kell, hogy jellemezzen minden szerkesztőséget. Ennyit a lakmuszpapírról. Félreértések elkerülése végett megismétlem: nem lényegi kérdések ezek, csak azért utalok rájuk, mert alkalmasak arra, hogy eltereljék a figyelmet a lényegről: nem hasznos, ha ilyesmire valamely írásmű alkalmat ad. Azt sem állítom, hogy akár a folyóiratok eljárását, akár szellemi állapotainkat bíráló megjegyzéseid jogosulatlanok. Sőt, tudom, hogy a lényeget illetően is, sok igazságot tartalmaznak, De hatékonyabb lenne a kritika, ha nem vállal ilyen végletes megfogalmazásokat. Ami cikked, leveled alapgondolatát illeti, azzal azt hiszem maradéktalanul egyet tudok érteni. Igényes, bátor, egyértelmű elemzésekkel mutatsz rá a változtatások elkerülhetetlenségére, a halogatás káros következményeire. Türelmetlenséged, jobbító szándékod legtöbbször túlzásaiban sem zavarhat senkit, hiszen perspektivikus, előremutató. Rokonszenves magatartás, hogy állástfoglalsz a párbeszéd szükségessége, a reformban érdekelt erők széleskörű összefogása, a demokratikus nyilvánosság megteremtése, a bürokratikus korlátok felszámolása, stb. mellett. Én úgy látom, ezzel — elvben — ma már mindenki egyetért, a politika is visszavonhatatlanul rálépett erre laz útra. Most a gyakorlaton áll, vagy bukik minden. És itt van cikkeddel ismét problémám. Vajon jól szolgálja-e mindenben a fentebb kissé leegyszerűsítve sommázott lényegi célkitűzéseket? Én azt hiszem, vannak pontok, amelyek kifejtetlenségük, egyoldalúságuk miatt jószándékaid ellen hatnak. Ezekről lett volna szó közöttünk tavaly, ha úgy adódik. Most már cikked dokumentum-értéke sikkadna bármilyen utólagos korrekcióval, erre nem is gondolok. De talán mégsem fölösleges egy-két ponton utalni ezekre a problémákra. Te magad hívod fel a figyelmet leveledben arra a veszélyre, ami a konfrontáció eluralkodásából, a társadalom túlságos polarizálódásából, az esetleges késlekedésből származhat, s kinyilvánítod szándékodat, hogy az ezek ellen ható tendenciákat kívánod támogatni. Mégsem tudsz ellenállni a kísértésnek, s egyes megfogalmazásaiddal bizalmatlanságot sugallsz a politika/kultúrpolitika iránt, melynek természetes reakciójaként a politika bizalmatlanságát hívod ki magad ellen — ez hagyján —, de az ellen a népi-radikális szellemi csoportosulás iránt is, melyhez tartozónak vallód magadat. Nem arról szólok, kell-e, lehet-e, szabad-e bírálni a politikát. Kell, lehet, sőt (bizonyos mértékig) szabad is. Üjabban a párt és vezetői erőteljes önkritikáját is tapasztalhatjuk a nyilvánosság fórumain. A hogyanon van a hangsúly! Arra nem vesztegetek szót, hogy cikkedben úgy ítéled meg, a politika nem képes megújulni a szükséges mértékben, a vezetés egyhelyben toporog, nincs alkotó szellemű politikai gondolkodás; hiszen ezek tavalyi-tavalyelőtti állapotokra vonatkoznak, s bár leveledben is megismétlődnek bizonyos fenntartások: pregnáns politikai változások, elmozdulások hiányát panaszolod, de konkrét tények cáfolják ezt, melyeket nem hagyhatnál figyelmen kívül, ha most fogalmaznád meg véleményedet ezekben a kérdésekben. Komolyabb gondnak érzem cikked intonációját, az erkölcsi terror — vagy erkölcsi vonzerő kérdésének felvetését. Azért érzem ezt gondnak, mert okos, szépen kifuttatott gondolatmeneted nem disztingvál, hanem egybemos, differenciált valóságból kétpólusúra zsugorított sémát csinál. A hatalom, a vezetés, és az azon kívüliek világát. E struktúra riasztó, de igaztalan képlet. Még legfelsőbb absztrakciójában sem igaz, hát még az egész mechanizmusra vonatkoztatva. Te is tudod, hogy nem így van. Magad írod, hogy „persze a párttagság és az apparátus sem egységes.” Akkor viszont miért kell ez a fordított „pars pro toto”-elv, miért az egész felel a részért? Hiszen erkölcsi vonzerőre nemcsak „kívül” lehet szert tenni — hadd 455