Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Elek István: Levél a főszerkesztőhöz

ben a szedés elkészült, újra letiltotta a cikket — megintcsak az én tudomásom nélkül. Keserű ezt beváltanom, de nem rejthetem véka alá becsapottságomat, rásze- dettségemet, hisz ennek következtében én is hitegetővé váltam. Súlyos kudarcom ez az eset, e pillanatban nem tudom, érdemes-e egyáltalán maradnom a lapnál. A magam részéről bocsánatát kérem a történtekért. Csak abban bízom, talán akad bátrabb főszerkesztő is ebben az országban.”

Gondolom, nem kell különösebben indokolnom, hogy elveszítettem a kedvem, és hónapokig az ujjamat sem mozdítottam a közlés érdekében. Egyébként is volt éppen hol mozgassam őket. Téglát válogattam, zsaluztam, cserepeztem, villanyt szereltem. Tettem, ami a legtermészetesebben adódik korunkban és országunkban az efféle elkényeztetett, valóságismeret és realitásérzék nélküli értelmiségieknek, ha fedelet szeretnének a fejük fölé.

December elején, hogy túl voltam már a dolgok nehezén, levelet küldtem a folyóirat főszerkesztőjének. Enyhén szólva méltánytalannak éreztem, hogy még egy semmitmondó, formális, szabadkozó levél írására sem vette a fáradtságot, holott a döntés, melynek következtében hónapokig tartó „hitegetés” áldozata lettem, iaz övé volt. Válaszlevelét olvasva már kevesebb okát éreztem a csodálkozásnak.

Nem egészen értem — írja, „miért rajtam kéri számon azt, amit (...) ígért önnek? Nem tudom, arról is értesítette-e a főszerkesztő-helyettes, hogy cikke megjelenésének feltétele egy olyan glossza, amely legalább jelzi a nagyon is vitatható kijelentéseket. Megfelelő glossza nem készült el, így a már (kiszedett cikkét kivetettem a lapból — ehhez talán a felelős szerkesztőnek joga van, különösen ha véleményével megegyezik a szerkesztőbizottság elnökének és a szerkesztőség néhány tagjának (!!!) véleménye. Majd odébb: ......mint kívülálló is elgondolhatja, mennyir

e nem tenne jót (...) egy olyan cikk közlése, amely tele van személyeskedéssel és bizonyos írói magatartásforma magyon egyoldalú, nagyon szubjektív értelmezésével”. S a végén a imár idézett kérdés, amely a folyóirat tönkretételére irányuló szándékomat feltételezi. (A kiemelés tőlem való — E. I.)

Szerkesztői erkölcs persze lehet többféle, én mégis úgy gondoltam korábban, talán van még néhány olyan elemi norma, amelyet magára nézve mindenki kötelezőnek érez.

Tágítandó e példázátos történet horizontját, hadd említsem meg; még a nyár folyamán elküldtem a cikket többek között a benne név szerint említett politikusoknak is, hogy felhívjam a figyelmüket egy sajátos ellentmondásra: a kulturális intézmények miniszteriális, illetve pártiirányításának felelőseiként ők is több alkalommal hiányolták már a nyilvánosság előtt a bátrabb vitaszellemet, sürgették a párt felfogásától eltérő nézetekkel szembeni aktívabb szellemi magatartást, az irányításuk alatt álló fórumok azonban még az ilyen gondolatmenetekkel sem képesek vállalni a nyílt vitát, holott úgy érzem, nem lenne könnyű dolguk a vitafeleknek, ha azt kívánnák bizonyítani, hogy alaptalanul tartom a cikkemben foglalt álláspontot szocialistának. Hogyan volna akkor elképzelhető, hogy szellemi küzdelmet folytathatnának a nem szocialista, polgári liberális, konzervatív stb. szellemi, politikai irányzatok képviselőivel, hiszen a vitának alapfeltétele lenne ez esetben is, hogy a vitatandó nézetek, fölfogások önállóan megjelenhessenek a nyilvánosságban.

Akár Köpeczi Béla művelődési miniszter, akár az ideológiai, kulturális területért felelős politikai bizottsági tag, KB-'titkár Berecz János válaszát tekintem, egyikből sem tudok olyasmit kiolvasni, hogy a cikk ne volna vitaképes. Ellenkezőleg.

Berecz János azt írja, „amennyiben írásában az a törekvés vezette, hogy felhívja a figyelmet az MSzMP által kezdeményezett és vezetett reformfolyamat határozottabb folytatására, ideértve természetesen politikai rendszerünk működésének tökéletesítését is, jószándékával egyetértek”, majd részletezi azt a felfogást, amelyet véleménye szerint a párt képvisel e kérdésben, és ennek alapján — érthető módon — vitatja a cikkemben kifejtett gondolatokat.

Köpeczi Béla pedig úgy fogalmaz: „Az említett szerkesztőségek visszautasítás! indokait nem ismerem. Ezért csak azt tudom tenni, hogy megkérdezem őket...” És alább: „Több kérdésben eltér a véleményünk, így az ún. írószövetségi ügy megítélésében is, de ezt én nem tartom különösnek.”.

449