Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Elek István: Levél a főszerkesztőhöz
Mit tudok ehhez hozzátenni? Én sem látom különösnek, természetesnek érzem, mindazonáltal nem éltem a lehetőséggel, és nem kértem a minisztert, hogy itt vagy ott járjon közbe az írás megjelentetése érdekében. Mert azt gondolom, olyan intézményrendszerre és olyan szabályozásra van szükségünk, ahol sem a minisztereknek, sem a politikai bizottsági tagoknak nem kell beavatkozniuk a szerkesztőségek munkájába. Sem annak érdekében, hogy ne jelenhessen meg valamely írás, sem azért, hogy megjelenjen. Kivéve természetesen a saját politikai intézményük hivatalos álláspontját képviselő lapokat, ahol az ilyen közvetlen instruálás alkalmilag szükségessé válhat. És ment azt gondolom, tarthatatlan az az állapot, hogy bátorság kérdése lehessen, ha a szerkesztő le akar hozni egy ilyen cikket, mert történetesen egyetért a szerzővel, vagy épp mert nem ért egyet vele, s ne akadjon az országban, aki megír egy glosszát vagy egy ellencikket, ha már ez a közlés teltétele. Mert lassan már itt tartunk. Micsoda abszurd helyzet, hogy kultúrpolitikai tisztségviselők tromfolnak bennünket magánbeszélgetésekben, „a helyzet sokkal rosszabb, mint gondolnánk”, miközben, mintha csak ezzel is bizonyítani akarnák állításaikat, saját helyzetük foglyaként szolidnak minősülő kritikánktól is szükségesnek kell érezzék megóvni a nyilvánosságot. Az már csak tetézi mindezt, hogy van közöttük aki ugyanakkor még számon is kéri a nyílt, pontos beszédet azokon, akik a megjelenhetés érdekében a sejtetés stíluseszközeivel élnek, a képes beszéd palástját öltik magukra. Cikkem története, Te is jól tudod, csak egyetlen példa, igen, kicsiny kis lakmuszpapír ez a cikk, de téveszthetetlenül azt mutatja, ami van. A káoszt, a szempontok és az elvek összevisszaságát, ahol minden igaz már és mindennek az ellenkezője is, a személyre szabott szerepekből összeálló egyetemes felelőtlenség rendszerét. A valóság és a róla alkotott kép, a hirdetett elvek és a gyakorlat nyílt szembenállását, amit oly sokan és oly sokszor leírtak már, hogy csak röstellkedve ismételhető. Párbeszédre van szükség, mondják újabban itt és ott, lent és fent. Ez okot adhat a reménykedésre. Még akkor is, ha egyelőre meglehetősen ellentmondásosnak látszanak is a közös nevező létére utaló jelek. Lent és fent, írtam, és nem véletlenül. Megengedhetőnek érzem e homályos jelentésű szavak használatát a különbözések és szembeállások ilyen leegyszerűsítését. Ha másért nem, azért, hogy felhívjam a figyelmet a veszélyre, a válság logikája afelé sodor mindannyiónkat, hogy egyetlen világos, árnyalatokat nem ismerő ellentétpárba rendezzük a társadalom ezerszínű érdekvilágát. Az a társadalom, amelyet talán még tegnap is helytállóan írt 'le a szociológus a státuszinkonzisztencia fogalmával, ma ismét egy sokáig háttérbe szorult nyelv alapszavait ízlelgeti: mi — ők. A veszélyt persze nem ez idézi fel, a veszély a válság kiéleződésében van, s ez csupán tünete annak. Párbeszédre van szükség, igen, párbeszédre a magát újra a mi és az ők ellentétpárjában megosztani tanuló társadalom képviselői között, kik a mai válsághelyzetben egyaránt úgy érzik, hogy joggal tartják magukat a közjó letéteményesének, az ország, a nemzet közös érdekei képviselőjének. E párbeszédnek pedig nem más a tétje, mint a közös dolgaink megvitatására alkalmas és méltó beszédhelyzet megteremtése. A társadalom számára természetesen. Hiszen valójában nem két fél párbeszédére volna szükség. A társadalomnak kellene beszédbe elegyednie önmagával. Az esélyegyenlőségen alapuló ideális beszédhelyzet létrejöttének azonban vannak bizonyos szemléleti és intézményi feltételei. Az a népi, nemzeti radikális szellemi csoport, melyhez magam is tartozom, más irányzatokhoz hasonlóan jó ideje nem arra törekszik már, hogy minél észrevétlenebből belesimuljon hangja a társadalmi konszenzust, nemzeti egységet reprezentáló kórusba. A saját szólamát próbálja minél pontosabban kiénekelni. Egyáltalán nem titkolja, hogy a múlt, a jelen és a jövő kérdéseire adott válaszai eltérnek más irányzatok felfogásától és így a pártétól is. Hiszen mi más tenne egy irányzatot, ha nem 450
