Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Elek István: Levél a főszerkesztőhöz
ELEK ISTVÁN Levél a főszerkesztőhöz Kedves Gyuri! Néhány hónapos pihentetés után ismét elővettem ma ezt az írást, amiről, emlékszel, volt már szó közöttünk, és úgy gondoltam, mégiscsak elküldöm Neked. Elengedhetetlennek érzem azonban, hogy fűzzek hozzá némi magyarázatot. Ha korábban nem sikerült megjelentetnem, ma, amikor a helyzet a lényeges mutatókat tekintve rosszabb, mint egy évvel ezelőtt, a cikk születésekor volt, nem számíthatok arra komolyan, hogy szó nélkül közölheted. Ami egészséges szellemi életben természetes volna. Bocsánat, hiszen ezt a cikket akkor bizonnyal meg sem írom. Az apropójául szolgáló ír ószövetségi közgyűlés és a megítéléséről folyó viták az újabb ügyek és viták nyomán kétségtelenül veszítettek mára jelentőségükből, ám változatlanul fontosnak érzem, amit ezek kapcsán a közélet jellemzéséül mondtam el, és ami miatt a cikk akkor közölhetetlennek bizonyult. Ha valamilyen értelemben ma mégis módosítanám, a kritika csak mélyrehatóbb, átfogóbb, egyértelműbb lehetne. Hiszen, ha a nyíltszíni gondolatcsere feltételeiben, a nyilvánosság szabályozásában nem történt is visszalépés azóta, ha az állagmegőrzés politikája érvényesült is, már akkor is rosszabb kell legyen Ima a helyzetünk, mert voltaképpen haszontalanul telt el egy újabb év abból a haladékból, amit arra kaptunk a sors kegyelméből, hogy összeszedjük magunkat a zuhanás előtti utolsó pillanatban, hogy megálljunk azon a lejtőn, amin lassan, de egyre biztosabban csúszunk lefelé. Persze, valahogy biztosan ki lehet mászni majd a fenekéről is a szakadéknak. Csak hát milyen áron? Süllyedő életszínvonal, éleződő társadalmi ellentétek? A társadalom normális életrendjének szétzilálódása, nyílt politikai válság? S a végállomáson: polgárháború vagy ezt megelőzendő „csak” néma és reménytelen vegetálás egy „rendteremtő” diktatúrában a világfejlődés perifériáján? S mi lesz és mikor lesz aztán? . Hogy mondandóm e kései közlés ellenére megfeleljen a helyzetnek, az a megoldás látszik a legkézenfekvőbbnek, ha az eredeti szöveghez mellékelem annak a küzdelemnek a történetét, amelyre a cikk a nyilvánosság elé jutás érdekében kényszerült. A küzdelem ugyan kissé patetikusan hangzik, johb lenne italán szánalmas kínlódásnak, vergődésnek nevezni az igyekezetét, amit aztán egy idő után magam is meguntam, aki szószólója voltam, és belehelyeztem őt egy dossziéba, sorstársai közé. Ha arra gondolsz, hogy mi az alapgondolata e „pillanatképnek”, igazat kell majd adnod nekem, amikor azt állítom, hogy ezzel a megoldással a forma igazán belülről forrja ki magát, és nem kívülről, zubbonyként húzom rá az anyagra. Ami egy műnek akkor is javára válik, ha nem szépírói alkotásról van szó. Ügy érzem, e történet a maga egészében és Ikülön-külön a részleteivel is szavatol a „pillanatkép” igazságáért. öt szerkesztőséget járt meg eddig a oi'kk. ötféle válasz, egyazon konklúzió. 1. „ ... Az egész írás értekezés jellegű, mind hangnemét, mind terjedelmét tekintve. Ennek ellenére szívesen közölném mint vitairatot, talán adtam már néhány bizonyítékát annak, hogy a nyílt disputák híve vagyok. Sajnos ebben az esetben nem áll módomban a vita vállalása. Egyébként az ön némely részdgazságait is cáfolná, ha közölhetnénk írását. Ha e részigazságokat megjelentethetnénk, azok már nem is volnának igazak. Talán egy kisebb példányszámú folyóiratnál kellene próbálkoznia.” (Kiemelés tőlem. E. I.) 447
