Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Nino Nikolov: Az én Balkánom (versciklus) (Kiss Benedek fordítása. Nyersfordítás: Gjurov Alexandr)

Hogy felcsilingelnek a jégcsapok majd, eresz orsói, patak páncélja pattan, a vén fa is kizöldell, rügyeket hajt, s kisüt a nap, cseng felettünk aranyban.

Most a szobában, szőnyegen pompázik, de holnap már kilép az ámbitusra, udvaron tündököl. S a völgyek barkáit, rekettyék lángját hirtelen felszítja.

Fazekaskorongok is pörgetik-forgatják az időt, rajtuk ugyanaz a remény ég.

S láthatod újra a tarka szivárványt — feltündököl az emberi gyengédség.

S föl sem fogom e pergő kavalkádban, hogy a tél fehérsége rég lemállott, hogy a tavasz cserépben, virágágyban már kivirágzott, sőt, el is virágzott.

Hogy úgyszólván már a nyár is kipergett, hogy kiszárított, megcserzett a hőség, s a síkság felé, hol gabona termett, útban vannak újból a szekérkék.

Hordják a magukét. S színeket, télre.

Elmúlt-kimúlt egy esztendő megint, mint sarjadó hajtás, kóróvá érve.

Isten veled, Nap, jövő tavaszig!

*

Az ember hangyák módjára nem élhet, morzsákat kutatva és bezárkózva magvai közé. Az ő értelmének kevés magában a lakoma s munka.

Az ember hegedűs is, mint a tücskök: örökkön áldatlan sorsába réved, s amikor szeme az ég felé röpköd, átérzi fátumát végső percének.

Nem talál mentséget — ilyen az ember —, ha idejét balgán eltékozolta, ha jön a vég, nem békéi türelemmel magával s azzal, mit megélt naponta.

Utas ő akkor is, ha megfeneklett ugyanegy hangyaboly melegén — megy csak.

És gazdag akkor is, ha koldus évek jönnek. Kerekülnek fölibe holdak.

443