Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Nino Nikolov: Az én Balkánom (versciklus) (Kiss Benedek fordítása. Nyersfordítás: Gjurov Alexandr)

Ezüstöt dobál a folyók taréja, őszi domb aranya úszik az áron.

S az eső százszorszépeket terít a megfeszített szótlanság fölé áldón.

Forrás bugyborog. Térdre hull a vándor, de nem, hogy igyék — a földet csókolja. Reménység ő. Értelmet önmagától nyer. Húrján lüktet a mindenség. kínja.

És vak, és néma e világmindenség e húrok nélkül. Fölsejlenek bennük univerzumok, miket részekre szed szét.

Erejük távolon s időn is átüt.

Általuk szólal a halott és élő.

A világtalanok rajtuk át látnak.

S a rusnya helyébe általuk szép jő.

Hitvány adja át helyét a jóságnak.

De ha nem, kezdődik ádáz küzdelem.

Megértük ezerszer, meg is érjük még.

Csupán az ember vallatja szüntelen életét, méri, mennyit nyom, a létét.

Méltó-e hozzá, mi övé, a század? ölelkeznek-e a fények szemében?

S tovább keres, kutat, mindegyre fárad a futó s még így is ismert jövőben.

*

A világ — fegyencnek — villámló éhség. Vándormunkás-éjek szurkos félelme.

Szerte utak. S rajtuk tengernyi népség.

Megyek és nézdelek. Fel kell fedeznem,

ki lőtte ki az álnok golyót, leshelyéről ki lőtt a vezér felmagasló hátába?

Vére nem csitulhat, mindújra feltör. Balladákban nekem, másnak ódákban.

Napok röpülnek. És árnyak az éjek, a szárnyak vetik ránk, mik vernek ernyedetlen. A világ — fonó, hol vidám, hol véres —, s nekem: ítélőszék. Meg kell neveznem

azt az embert, ki a sziklák közt bújva célzott, majd a puskát elsütötte.

Fölállok én is, hogy kérdjem mindújra:

Maguk nem ismerik? Nem látták erre?