Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Nino Nikolov: Az én Balkánom (versciklus) (Kiss Benedek fordítása. Nyersfordítás: Gjurov Alexandr)

Ha hárman-négyen voltak századonta, akkor is legfeljebb negyven nemzetség a családfám államunk megléte óta, s nem ismerem, alig van, akit ismernék.

Tizenhárom század? Hát miért vész el az emberi odaadás és szépség, miért zúg el üstökös-sebességgel minden dicsőség és mind a bölcsesség?

Ismerem jól városomat. Ismerem arcát, szemét, szavát ezer embernek.

Bármelyiket kereszt- s családnévén szólíthatom, egyet el nem tévesztek.

De nem ismerek senkit a tulajdon elődeim közül, közeliek bár.

Nem tudhatom: zendülésben vagy asszony karja közt haltak, szép kort érve, párnán.

Hol porlik csontjuk? Hol nagyapám esett el, a drinápolyi csatát, azt tudom csak.

Ezért van, Balkánom, hogy gyermeki szeretettel szívem nem mást, mindegyre téged vallat.

*

A bükkhordókból esővízszag árad, üstökben ring, köveken gyöngyözik le.

Meg asszonyok és fatornácos házak.

S visszajár még Pena nagyanyó képe.

Negyed századdal azután, hogy boltban vesznek kenyeret, lángost, őt úgy látom: dagasztva áll teknő fölé hajolva, duzzad a tészta, kezefejére ráforr.

Életre kel a holt anyag, föltámad kezei közt — szinte énjévé éled.

S már mindenható alkímiájában sercegése hallik a serpenyőnek.

Künn még mindig lassan szürkül a hajnal. Ilyenkor véli anyó, hogy a járdán közeledő, súlyos lépéseket hall — mikéntha apóét. Megborzong álmán,

fordul az ágyon s máris lestyánt tépdes.

A kertet telihordta a szél. Semmi madárhang még. Még sűrű, kusza éj ez, túl korai a nyelvnek s túl késői.

440