Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Nino Nikolov: Az én Balkánom (versciklus) (Kiss Benedek fordítása. Nyersfordítás: Gjurov Alexandr)

Puszpáng csendül. Leveleivel szólal az almafa, gyümölcsét dédelgetve.

Ám nagyanyó emberi hangokat hall, s mint kenyere, úgy kelnek mind életre.

Eső esett. Kipáráll a kerítés.

A deszka friss vágása illatozó.

S én még kicsi vagyok és csupa kérdés: mit mondhatott nekik Pena anyó?

*

A felhők fúvódtak föl fantomokká, vagy inkább tán dáliák virágoznak? Gránit-csípőkön szendereg a Balkán.

A telet várja. S fehér szeleket óhajt.

Kapaszkodók kövein csikorognak sietős szekerek — havaseső nyomukban.

Hegyi lovacskák. Zengőn dobrokolnak.

S a láthatár beszűkül, lomhán kushad.

Hó torlasz lesz csak kis porták lakatja.

A patak elalél tündöklő jégbilincsben.

Am az emberek felkelnek naponta, s gyermekeik fölé hajolva hittel

mesélgetik, hogy lent, az egykedvű mezőkön, hol olcsó a kenyér s a búza tenger, mindent kulcsolnak. Kulcs kulcs hátán zörgőn lifeg vénasszony- s vénember-kezekben.

Zárak csattognak. S mint fekete pókok, szerte az ajtókon lakatok lógnak.

S veszett kutyák csaholnak feléd folyton, míg végre lemálházhatsz, megrakodhatsz.

Merítesz a hombárból pingált tállal, s ha kiöntöd is, a tál megmarad még.

Így ismét búza lesz a korongolt sárból.

S így foly az élet, átváltozván ismét.

De egy sincs, ki téged pihenni hagyna, mielőtt rátérnél a visszaútra, mit ismersz jól a sok múló mihaszna évedből, mely csak néha fordult jobbra.

Hiszen itt az agyag temérdek, míg lent dér jöhet a vetésre, jég arathat, szárazság fojthat. S dolga lehet a késnek, ha útonállók lesnek, tatárnál pogányabbak.