Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Nino Nikolov: Az én Balkánom (versciklus) (Kiss Benedek fordítása. Nyersfordítás: Gjurov Alexandr)

Üstökös hull tán az almafaágra, vagy alma huppan a fáról a fűbe?

Táncol a tűz. S a kék égi határnak vászonponyvája is lángol már tőle.

Vagy ez tán a számkivetés keresztje rajtunk, banszkói s ohridi bolgárokon?

S ódon utak alkonyodnak ránk este, ha már nem jatagán és holdkorong.

Seregek áradnak és elvonulnak.

Elhal az epikus dalok ekhója. Kemencéinkben meg pernye hunyorgat, balladás lidércként meg-fellobogva.

S lélegzik a tűz, mely éveket perzselt fel, múltakat hamvasztott üszkös halomba.

S az idő száguld az ősi tűzhellyel, akár ha szélvész vagy bősz zöldár volna.

*

Balkánom, kik élnek, számon tartod-e, vagy közönyöd csak, mi égig mered föl, s Moesia s Trákia között fekete bivalyként heversz az esti mezőkön?

Magas gerinced, kettétörött szablya, szikrákat szór a csillagragyogásban.

Nem lehet az a kar vézna, se lomha, amely kardját töri a baj vívásban.

Feljegyezted-e a felkelő vezérek neveit, elődeit s fiait is mind?

Mikor az unoka öledben lépked, mit súgnak neki szeleid, szilaj esőid?

Balkánom — messzi hang morózus sziklák s bolondul erjedő bükkösök között, a virradat előtti álmok csalitj át járják-e daliák s tündérek, mint azelőtt?

Te emlékszel még? Az emberemlékezet gyarló — múltjának szakadékába hull, s nem tudom, de érzem, a mi hibánk lehet, hogy egyre sikkan el tőlünk ez a múlt.

Vagy talán így van agyunk megalkotva: kárhoztatván örök fiatalságra sem drámáit, de még nevét se tudja, nem ismer másod, harmad dédapjára.