Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Váczi Tamás: Mikecs László könyvespolcáról (esszé)
zetecskék” történetének összehasonlító elemzése, a romantikus nacionalizmus történeti funkciójának helyes értelmezése s (későbbi) kritikátlanságának kíméletlen leleplezése pontos -és igaz következtetések levonásához vezetik a szerzőt. Bizonyára helytálló iörténelemlélektami feltevés, hogy a kiegyezés utáni „magyar imperializmus” a bukott 1848 lefojtott nacionalista energiáinak utólagos — kóros — kiélése, de a másodrangú nemzeti irányítás orvén. Feltétlenül — s utólag különösen — helyes a „délibábos magyarság”, mint érzelmi- nacionalista dilettantizmus éles kritikája. De úgy látja Mibecs 1943-ban, — pedig igazán nem huny szemet hibáink fölött —, hogy a magyarság döntő többsége már túl van (a két háború közötti óvek keserű tanulsága folytán) a romantikus nacionalizmus azon fokán, melybe a szomszéd szlovák és román közgondolkodás döntő töibsége — feltételezhetően az egyenlőtlen fejlődés miatt — csak később csúszott. Lesújtó véleménye egyben a magyar nacionalizmus önkritikája is: „A turanizmus ... testvér jelensége a román dákoromanizmusnak és a szlovák Szvatopluk-Cirillo-Methodizmusnak.” S az is jellemző és fontos mozzanat, ahogyan folytatja: „Már régóta feltűnik, hogy az egyik Délkelé t-Európa kutató német folyóirat milyen örömmel csap le minden ilyen megnyilvánulásra.” Ne feledjük, 1943-at írunk, nyár van. Míg ezt olvasom, figyelem magamon, tehát önszemléletemen, önszemléletünkön a könnyen patologikussá válható lélektani tünetet, a túlzott önkritikára való hajlamot: állandóan attól tartok, hogy amikor a magyarság önbecsülésére, önbizalmára terelődik a szó, akkor téves, történelmietlen stb. eszmékhez, felismerésekhez érkezem Mikeccsel. Mintha ennek a nemzetnek már semmilyen érdeme, joga, követelése, 'hivatása és büszkesége nem lehetne. No de mi történt? Miért lettünk nemzeti önszemléletünkben túl- érzókenyek, ikishitűék, netán mazochisták?! Ügy érzem, Mikeos is ott kerül bajba, amikor a magyarság, Magyarország pozitív, előremutató tulajdonságairól, lehetőségeiről beszél: a közép-európai „kulcshelyzetről”, „kultúrfölényről” — amit bizonyára másképpen kellene megneveznünk, de valódi jelentéstartalmát nem kell sem szégyelni, sem eleve tagadni. Aztán: minőség és szocializmus gondolatának összekapcsolásáról... a nemzeti gondolat a nacionalizmus elégtelenségének felismerése a szociális gondolathoz vezeti, s a „szociálizmus” eszméjének és valóságának új értelmezését kényszeríti ki belőle. A magyar társadalmi osztályok egymásutáni felemelkedése után: „Korunkban a jobbágyok és az egyéb nem-szabadok utódai következnek: a parasztság és a munkásság.” Fontos a sorrend is. „Teljesebbé fog válni önszemléletünk, ha a magyarság összes, legalsó rétegeire .is kiterjed ...” Mikecs már nem láthatta meg, micsoda árat fizetett országunk az eltorzított szociális gondolat gyakorlatba ültetéséért. Hiszen gyakran még azok is ráfizettek, akik a „szooiálizmust” akarták .(volna), csak másképpen! Milyen akusztikája van ma ennek a mondatnak: „A magyar szociálizmus példa lesz minden itt élő népnek”?! Hogy mi várta volna a fogolytáborból hazatérőt, mint „kuláíkivadékot”, mint „osztályidegent”, mint „polgári intelléktuellt”, s hogyan élte volna át a többszörös fizikai-szellemi-erkölcsi összeomlást, nem .tudhatom. Minderről a a könyvek hallgatnak. A könyvtár biztosan tovább gyarapodott volna. Átalakultak volna Mikeos gondolatai is — de a jellem, s tükre az eszmény bizonyára éles és hajlékony maradt volna, mint a penge. Lehet, hogy vagy harminc évig várnia kellett volna, hogy megszólalhasson, úgy, ahogy .igazán szeretett volna. Volna, volna, volna, .volna. Talán, talán ... 436
