Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Váczi Tamás: Mikecs László könyvespolcáról (esszé)

... Tán egy új Széchenyi tűnt Benne el, tudásával, hitével, és minden tette ott is áldozat: sírban is égő, buzdító szívével istápolja a holt magyarokat.”

(Jékely Zoltán)

Nem láttam még, milyen Taganrog vidéke télen. De megdöbbentem, amikor egyszer a Szovjetunióban jártamban lefekvés előtt a hálószobám falán lógó térképre esett pillantásom, és a szemembe ugrott: TAGANROG. Cirill nagybetűkkel. Mint mikor az álarc alatt észreveszed magát a halált. S láttam, hogy e hely — amelyről addig azt képzeltem, valahol a nagy, amorf, átláthatatlan, parttalan orosz síkságon van, mindegy hogy hol, mert az egész história úgyis annyira abszurd —nagyon is valóságosan ott ült az Azovi-tenger partján, a 35. hosszúsági fok és a 46. szélességi fok találkozásánál. Ekkor huszonhét éves voltam, éppen annyi idős, mint Mikecs László, amikor visszavette a taganrogi hadifogolytábor tömegsírja.

Ügy látszik, még a mártírjainkról is megfeledkezünk, még a mártírvérrel sem tudunk jól sáfárkodni. Nem a legkevesebb lett volna, hogy kiadjuk könyveit, összegyűjtött írásait halálának negyvenedik évfordulóján? (Vagy most, mikor betöltené hetvenedik életévét?!)

Mikecs írása A magyar önszemlélet változásáról, úgy érzem nagyon aktuális. Hogy mai önszemléletiünk megváltozzon, felocsúdjon a háború, s 1956 következtében kialakult depressziójából, újra kell olvasnunk az ő írásait is. Elég vénnek érzem mai magunkat. Jó volna végre újra számot vetni, a „múltat bevallani” és kiemgesztelődni. Mindent szépen — és nem félig — kimondani. Az igazat, csakis az igazat.

437