Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Csiki László: Hol találkozik az Olt és a Maros? (regényrészlet)

Anyanyelvén kérdeztem az anyámat, mégsem válaszolt. Kipróbálta rajtam a szép szelmét, nézett csupán. Csodálatos volt a szeme; kék, és néha éppen úgy elhalványult, akár az ég a távcsőben, a ragyogó pontok is megjelentek benne.

— Jenő ideges? — kérdezte bele a félhomályba, mintha nem látna engem a csudálatos szemével. Talán az elmúlt éjszakát látta a trafikban is, amelyikből hiányzott nekünk.

— Az aput megtaláltad? — kérdeztem én.

— Aput? — Ezt is úgy mondta, mintha soha nem beszélt volna róla, és most egyszerre eszébe jut. — Ö csinált kurvát belőlem.

— Ott hátul van ágy — mondtam. — Lefekhetsz.

Bement, és abból a kuckóból mondta tovább.

— Nagy fiú vagy, hallhatod az egészet. Jenő nem ér hozzám, mert nem hagyom. Térden állva sírt, hogy vele egy szobában háljak, hadd lássa a mamája, s a Róza mama, hadd sápadjanak. Hogy ő egy férfi! A földön alszik, az ágylam előtt, mint egy kutya, még nyüszít is álmában. Azt hiszed te, hagyom, hogy megmásszon egy ilyen kis hernyó? Tegnap aztán nőm bírtam tovább, és jártam egyet. Megjártam magam.

Szóval ezért jött, ezt akarta elmondani, ki tudja, mióta már. De miért ennyire durván, és miért éppen itt? A közlés maga is eléggé otromba volt, vagy csak túlságosan sokáig készült rá ez az asszony, és így megerjedt benne. Az éjszakája ennél is csúnyább lehetett, ahhoz képest számára talán enyhének hatott ez a régi rútság. Vagy talán mindegy volt neki, semmi nem számított már.

Mint ki egy nagy térre jut ki, ahonnan kis papírzászlóikat, virágaikat, hulladékaikat maguk után hagyva mostanra kivonultak az ünneplők, egyedül volt, és olyannyira szabad, azt se tudta, (merre fusson. Az első emberbe belekapaszkodott volna, de úgy, hogy leszakítja róla a ruhát; és tálén éppen én voltam az. Azt is elfelejtette most, hogy gyerek vagyok, és éppen az övé. Egyedül saját kétségbeesése érdekelte. Nem láto'tt, azt sem hallotta, hogy megkérdezem tőle:

— Visszamegyünk? Visszamegyünk?

Azt hittem, elaludt, nem kérdeztem rá újra, nem mondtam el, hova szeretnék visszajutni: abba a nagy, félhdmályos házba, a miacskák közé, vagy a fényes faluba. A falu napfénnyel és hóval világított.

Végül mégiscsak benéztem hozzá, a dívány sarkában, félig ülő helyzetben aludt. Olyan volt, mint az égetőkemencéből kiszedett agyagkancsó: forró bőre feszes, és mégis érdes. Éppen csak az ajkát rontották el: mint mikor a kancsó száján felhólyagzik a máz. Sok ilyen edényt' égettek ki ott, ahova el akartam menni.

— Adj egy kis vizet — szólalt meg —, ki kell mosnom a számat. Fürödnöm is kellene. Gyere ide, szagolj meg. Mit érzel?

A melegét érez’telm csupán, és enyhe kutyaszagot.

— Kutya? — kérdezte, és nevetett. — Ám legyen. Jobb a macskabűznél, hidd el nekem, Tibi. De neked azért rossz lehet.

Ott ingott a fejem; a mellénél, megfogta, magához szorította, húsába nyomódott az orrom. Csodálatos volt mégis, egy nő volt, és az enyém. Szívesen megfulladtam volna ott, a két melle között, ha sokáig tartja a fejemet, mert ahhoz is fáradt volt, hogy a kezét elvette volna. De elengedett, még lökött is rajtam egy kicsit.

— Hozz vizet, a fenébe — mondta. — Nehogy meghaljak itt neked. És ma ne érj hozzám.

A kartonfüggöny előtt csörömpöltem a cinvödörrel, a zománcos csanakkal, amikor eszembe jutott, hogy most olyan az anyám, akár egy meleg kályha, amelyre a fejadagonként kapott ételek égtek rá, ha végül -mégis kifutottak, s odaveszett a java részük. A vödör a hideg dobkályhán állt ugyanis, amelyikben én száraz pereceket akartam tartalékolni, nőttömre.

Cukrot tettem a vizébe, a Jenő bácsi papírzacskójából. A legalsó polcon, tulajdonképpen az olajos padlón tartotta, lehet, hogy petróleumíze lett, mint mikor torokgyulladáshoz adnak cukrot az embernek, és talán megmászták a bogarak.

Anya visszaköpte a vizet a csuporba.

425