Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Csiki László: Hol találkozik az Olt és a Maros? (regényrészlet)

— Mit adsz te nekem? — kérdezte. — Meg akarsz mérgezni?

— Cukor — mondtam. — Tápláló.

Egyszeriben elsírta magát, és ezt nem kellett volna, mert elcsúnyult tőle. Bőre megereszkedett, kerek álla alatt újra megjelent a Jenő-bácsi-féle vonal, a szépség helyén egy éles árok. Bennem meg felforrt a düh, hogy nem bírok segíteni rajta, akkor meg miért kell látnom?

— Menj haza, 'mama — mondtam.

— Hova?

— Menj haza.

— Hova haza?

Felpattant az ágyról, és kimerevedett, megfeszült szép dereka.

— Az apád — mondta. — Olyan vagy, mint az apád. Menj te is a francba, Tibi. Jó? Ne csináljátdk ezt velem. Mii vagyok én?

Az a kegyetlen ránc az álla alól mintha egész kielégült, és fáradt testén akadálytalanul végigszaladt volna, akár egy kéjgyilkos késének nyoma, csak éppen nem pirosság, és nem is hússzín bukkant ki, hanem egy pillanatra olyan színtelen űr, mint mikor felhasítanak egy léggömböt.

— Jó, akkor megyek én — mondtam. — Add ide a pénzemet, és visszautazom.

— Nincs pénzem. Nincs otthonom. Mi vagyok 'ón nektek? — Ezt már visította. Egy vásárló visszafordult az ajtóból, és lábát kapkodva eltűnt a forró aszfalton. Hogy eddig egy se jött! Megúszhattak volna ezt az egészet, a hamis sikítozást, de még az őszinte sírást is.

— Bassza meg — mondtam. — Menj haza, ne kelts itt feltűnést. A végén mind- annyiunkat bezárnak. Nemzeti ünnep van! Menj, és kérj tőlük bocsánatot.

Én mindenesetre kimentem a kuckóból, és beálltam a pult mögé.

A „berakatot” néztem, azon át a forgalomba került villamosokat, s a rudat fogó mozdulatlan embereket bennük, mint a fényképeken. Mélyre beszívtam a trafik szagát, jólesett a hűvöse.

— Adj egy villamosjegyet — mondta anyám a hátam mögül, csöndesen. — Elvégre ti azt is árultok ia mostohaapáddal.

Kapott tőlem két jegyet, és elment. Vitte magát, a testét és a félelmeit. És én úgy szerettem volna akkor délben, ha kettő vagyok, utána küldöm a másomat, hogy hazáig elkísérje. Láttam a házat, kívülről, és láttam benne magamat. Nagy, szürke ház állt a futballpálya zöldje mellett, és anya mellékutcákon át tévelyegve haladt feléje. Ott vártam rá, az ebédlőben az egyik szívemmel. Jenő bácsi mellettem állt, és sós kenyeret evett. — Szeretem a mamádat — mondta tele szájjal —, de amikor rászóltam: — Kuss! — elhallgatott.

Bezártam a trafikot, jól beletapostam a redőny lakatját az üregbe, amit kitúrt magának az aszfaltban. A villamosból, messziről újra láttam a nagy teret, éppen úgy hevertek rajta a gyűrött papírzászlók, taisakok, virágok és rudas jelszavak, ahogyan elképzeltem. Fölöslegesnek tartottam nézni, ezért hazamentem.

426