Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Csiki László: Hol találkozik az Olt és a Maros? (regényrészlet)

hettem volna én is Magyarországra a többivel, koldusnak. Ott azt mondták ránk, cigányok vagyunk. Levélben, messziről szerettek.

— Anyádnak ott is megvolt a helye, ő mindenhova odaillik, csakis azért maradt, mert hazavárta az apádat. Legszívesebben azt mondtam volna neki, szedje a motyóját meg téged, utazzon át egy sószállítmánnyal. Sót vittek meg lisztet az élelmesebb íiokók, én adtam ki nekik a fals engedélyeket. Csakhogy én szerettem a mamádat, öcsi, nem mondhattam, hogy menjen. Még az is lehet, hogy feljelentem, ha szökni akar — ki tudja, mi van <az emberben? Aztán úgyis kimentettem volna. Kimentettem így is. De nagyon elment volna ...

Magában beszélt már, ügyet sem vetett az egyre gyakoribb vásárlókra, kiszolgálta őket, és mondta, mondta a történetét. Egyedül én értettem, pedig én se akartam. Fejemre húztam a pokrócot, de azon át is hallottam, és csupa szürkét láttam.

— Nem hiszed el — mondta Jenő bácsi —, de még az is jó volt, hogy ilyen kicsi maradtam. Nem nagyon vettek komolyan, azaz nem hitték, hogy veszélyes lehetek. Fájt a szívem, de bohóckodtam nekik, hadd röhögjenek. Olyan csökevényféle voltam, tudod. Ezekkel is elmerítem a gőzfürdőbe, ha meghívtak és aztán nyakig a vízben engem vittek a vállukon, mint valami kis fővezért, néha még dobáltak is egymásnak. Hol kifogtak, hol nam, és én visítottam. Róza néni tekenőjében tanultam meg tűrni, hogy fogdossanak, pedig az csak a szerelemkor jó. Na, mindegy.

— Mindenféle igazolásokat adtunk ki, hogy ez a fickó ekkor és ekkor itt volt, vagy éppenséggel hogy nem volt itt — mert, ugye, a hely számít meg az idő, nem az, amit tettünk és gondoltunk, mert azt mindig meg lehet magyarázni ilyen vagy olyan helyről. Hol ezt kellett bizonyítani, hol azt. Attól függ, ki kérdezte. Nahát, ez az ember nem mondta azt, amivel vádolják, amaz meg kiáltva mondta; tudod, hogy megy ez. Több a szó, mint a cselekedet, a szó adva van bennünk.

— Néha azért mégis fel kellett áldozni közülük egyet-egyet, másként nem lett volna hitele az embernek, és azt mégsem lehetett mondani, hogy éppenséggel mindenki ártatlan volt. Szempont kérdése ez is, persze. Bonyolult dolog ezzel: hogy ki ártatlan, ki bűnös. Vlalahogy úgy néz ki, mintha meg lenne szabva a bűnösök ’száma a világon, de hogy kik fémek be ebbe a keretbe, az más kérdés. Azt a keretet mindig fel kellett tölteni, s a mamád éppen belefért volna. Ha másért nem, pusztán a neve miatt.

— A mamád meg nem tett egyebet, csak szenvedett. Bűn lehet az is. Mert hát, aki az ellenség sorsa miatt szenved, az maga is ellenség, nem? Nia, ne kacagj rajtam, öcsi, inkább figyelj. A bűn nagysága azonos a földön, csak éppen állandóan újra el kell osztani. Erre valók a háborúk. Azok után a bűnt is fejiaidagolták. Csak- hát kevés emberre több jut belőle, és mi akkor már újra kevesen voltunk ott. Elm- ber még kevesebb, mint asszony, s éppen a háborúk miatt. Érted? Az ember ráadásul úgy érzi néha, hogy ki kell kérnie a maga részét. El kell követnie valamit, amiért aztán kijár neki a bűnből a fejadag. A katolikusok is valami ilyesmire tanítanak — hát nem? A bűn arányos eloszlása a lényeg, ugye?

Kiszolgált valakit a pultnál, és elmondták egymásnak a szokásos szellemességeket, nevettek. Megpróbáltam szundítani közben, ám Jenő bácsi bohóckodó kecskehangja mindegyre bejött a kartonfüggöny mögé.

— Én már akkor is ezt hittem, mert katolikusnak születtem, aztán abbhagytam — mondta. — Lehet, hogy nam hittem még, csak éreztem. Egykutya. Ha Istenhez imádkozol, áhítatot érzel, vagy talán dühöt. Pont mint mikor tőrkéssel elvágod az ujjadat. Érzel valamit egyáltalán, s az már valami. A mamád iránt én ás ilyesfélét éreztem, amikor néztem: mintha a vérem folyna. Annyira nem idevaló volt, Tiborc! Tulajdonképpen mindegy, hogy milyen volt, a két alakjában, egyedül én akartam helyet szorítani neki valahol.

— Apád egyetlen dologban tévedett. Elkényeztette a szépségével, és ugyanakkor megalázta, még azzal is, hogy kényeztette. Ilyesmi történik a népünnepélyeken, meg a búcsújárásokkor is. A népek minden szépet megkapnak, de nehezen viselik. Női világ ez, Tiborc. A papád szintén mindent megadott neki, ami egy nőnek kell, és ettől azt hitte, más nőhöz is eljárhat, ha ennek megvan mindene. Nem nőkhöz

422