Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Csiki László: Hol találkozik az Olt és a Maros? (regényrészlet)

járt, én azt hiszem, hanem beszélgetni, például a világról, vagy vadakat lőni, ellenségeket. Vannak dolgok, amiket a férfiak rém férfiasnak hisznek, és már azt is nagyra tartják, hogy el mernek menni valahova, egyedül. Seregesen még jobb, nem igaz? Elfoghatják egymás elől a szelet. Miközben mindenkit anya szült ebben a női világban, nincsenek is benne ellenségek, csak esetleg határok.

— Én nem vadásztam, nem is politizáltam tulajdonképpen, de nem akartam egyedül lenni sem. Én csak hittem ebben-abban, és féltem egy kicsit.

Üjabb vásárló érkezett, és nyilván őrültnek nézte Jenő bácsit, aki tovább beszélt maga elé, egy érthetetlen nyelven, mintha álmodna, miközben a cigarettákat felmutatta, és besöpörte a pénzt. Hidegen csörögtek az érmék, és megtörténhetett, hogy Jenő bácsi egyszerre csak megijedt, hogy tényleg egy magában beszélő őrült képe jelenik meg az idegen retináján vagy a pult tükröző üveglapján; elhallgatott. Pedig akkor én már hallani akartam. Most már könnyebb volt, mert nem a mamáról beszélt; és persze nem tudtam még, hogy mára virradóra eltűnt a mama, ahogyan annyi más ember.

— Tibi! — kiáltotta, de úgy, hogy attól kimentem a kartonfüggöny mögül. Az a sötétkék ruhás férfi a pult előtt nem kért semmit, csak bámult. Aztán mégis kérdezett valamit, amire Jenő bácsi válaszolt, és azt én is megértettem. Azt mondta a kékruhásnak, hogy fia vagyok, és torokgyulladással fekszem. Meghalt mindenkim, azért lábadozom itt, a trafikban, mert nincs, aki vigyázzon rám. Talán azt mondta, hogy mi ketten görögök vagyunk, ide menekült szabadságharcosok. Tény, hogy így a csököttsége holmi harci sérülésnek hatott, és megfordult a fejemben: hátha valóban ez az igazság. Sok csonka-bonka görögöt ismertem, aki a hazájában egy aknamezőn át próbált elmenekülni, egy áruló pedig megsúgta az ellenségnek, hol a főkapcsoló, ök akkor már mind azon a mezőn jártak.

— Tibi — mondta Jenő bácsi, még mindig túlságosan harsányan ahhoz képest, hogy ott álltam mellette —, oszlásnak indult az ünnepség, kinyitottak a kocsmák. Csípd nyakon azt az üveget. Két decentót kérj bele. Rádnéznek, máris tudják, mit akarsz. Ha meg nem, akkor mutogass.

A sötétkék vásárló megnyugodott, sőt, talán el is érzékenyült az előbbi szövegtől, és a családias párbeszédünktől, mert meg akarta simogatni a fejemet. Aztán kiment, de mégsem nyugodhatott meg teljesen, vagy nem szokta meg az ünneplő öltönyét, és attól volt zavarban. Egy fél dinnyét cipelt, s a csepegő belét szorította zakójára, a hóna alá, amikor rágyújtott. A dinnye leve a kabát szövetén mind a zsebébe folyt, biztosan péppé áztatta benne a régebbi dohányport, feltéve, hogy a kék vevő ezelőtt is viselte a gálaruháját, ami nem biztos. Mert azért semmi sem egészen az. Jenő bácsi lapos flaskája is köptetőszörpös üveg volt valamikor.

— Indulj, Tibikém — mondta. — Kezd elhagyni az erőm.

— Előbb mondja el.

— Az anyádat? Már elmeséltem.

— És aztán anya elhozott ide engem, hogy legyen mit egyek. Maga meg olyan jó, hogy enni ad — mondtam.

— Az éhség csak egy nagy alibi, Tibi. A mamád ott nem maradhatott. A törvény előtt vallott, s ezt nem bocsájtották meg neki a falusiak. Hiába, hogy igazat mondott. Mind meghaltak, akiknek igazuk volt. Az apád is csak azért maradt meg, mert menet közben megtanult hazudni egy kicsit. Anyád a bíró előtt állt, s ezt bűnnek tartják. Éppen csak ezt sem lehet elmagyarázni senkinek, ahogy azt sem, hogy a háborúban parancsra álltunk erre vagy arra az oldalra, sőt az Isten színe elé is. Hát úgy! Kapd az üveget, és sipirc!

A kocsma tele volt már emberrel, mititej- és dohányfüsttel. A felvonulás alatt lehúzott roló mögött ittak, két rendőr társaságában, akik fogasra akasztották a gumibotjukat. Ha kimennek, máris állhatnak be a sorba, s vonulhatnak a tribün felé egy-egy nyeles fényképpel, úgyhogy inkább slibovicát fizettek a rendőröknek, akiket egymást közt pulykáknak neveztek. Nem tudom, miért, nem volt éppen any- nyira vörös a gusájuk, ha feldühödtek.

Ebben a kocsmában is sokat beszéltek, Jenő bácsi itt szokhatta meg. A falunk 423