Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Csiki László: Hol találkozik az Olt és a Maros? (regényrészlet)

és átalakították a határokat. Idővel lekushadtak, és más formát adtak Jenő bácsi földrajzának. Egy-egy orvul kivágott tönk világított még.

Ilyesféle álom visszfénye derengett a szemében azon az ünnepi délelőttön, az augusztusi kánikula kezdetén, a trafikban. Közben hideget sütött a kályha.

*

Lefeküdtem mégis, mert nem volt hova mennem. Nem kajtattam tovább a polcokon, aznap zsinórból horgolt kokárdákat amúgy sem lett volna szabad találnom.

A kartonfüggöny mögé állított díványból ugyanaz az átfülledt szag áradt, kissé penészesen, és fel egészen a mennyezetig, mint otthonunk felett, a padlás második piros ajtója mögül: a havasi és tengeri füvek megcsúfolt illata. A matrachuzat mindegyre hurkába türődött alattam, és eléggé finom bőröm volt még ahhoz, hogy érezzem.

Itt megint csak nézni lehetett, némán, de már nem volt kedvem hozzá. Ráadásul, keveset láttam. A polc deszkahátát, azon a szögre tűzött számlakötegeket, az újságpapírokkal teleragasztott falat, és a feltáskásodott mennyezetet, a fáradtolaijal felkent fekete padlót, azon a söpréskor ide-oda tologatott fűrészpor szemcséit. Mindennek csak a maradékát, vagy a másolatát. A kialvatlanságtól lehetett ez is — és jó volt ezt tudni, mert így nem ijedtem meg túlságosan, hogy mi ’történik velem.

Ez a kuckó olyan volt, akár egy bajüt, amely kilőtt hajója nélkül, egyedül úszik sötét vizeken, és erről eszembe jutott a Duna-esátorna, pedig azt a vidéket nem láttam soha. Fekete autóban, éjszakához illő színű rabomobilban vitték oda az embereket és a kulákokat, akik hiába ástak és haltak, nem akart hegyre felfelé folyni a folyó. Egyedül anyámnak két régi udvarlója ette ott a kását, a káposztalevest, az egyik régi ludovikás tiszt volt, vagy efféle szerzet. Tény, hogy egyikük se zsírosparaszt, mert azokkal anya nem állt szóba.

— Kis Tiborcom, picinyem — mondta a polc túlfeléről, a valóságos trafikból Jenő bácsi, emelt hangon, merthogy még minden vevője a nagy téren állt vagy menetelt feléje, és egyik sem hallhatta. — Csakhogy tudd! Szép volt az anyád a határ- sorompónál, szent igaz. Talán amiért kalapot viselt, és mellette volt az apád is. De nem láttad te aztán másodszor! Kalap nélkül, meg apu nélkül, a háború után. Akkor megtudtad volna, mi egy nő tulajdonképpen. Sokadszorra se nem szép, sem semmilyen, senki, kis Tiborc. Én ezt az ünnepséget is már negyedszer látom. Nem hat meg, csak megijedek tőle egy kicsit. És persze sajnálom a derék túróevő fickókat, hogy egész éjjel vonatoztak a falujukból, aztán órákon át álltak a mellékutcákon, most meg oda kell csapniuk az elzsibbadt lábukat az aszfalthoz.

— Régen anyád is ünnepi lény volt, egyedül is úgy vonult, akár egy népünnepély vagy a katolikus búcsú. Aztán már nem olyan volt. Mintha az extázis után összerogyna hirtelen, kimegy belőle a levegő meg az ünnep, az apád emléke, s még a háború is. Olyan másnapos a kinézete. Reszket a keze, és nem tudja, merre induljon, hova bújjon el. ö is népviseletben jött ám. Álruhát vett, mint az ünneplők, nehogy felismerjék; igaz, hogy magyarost. A félelemnek nincs határa, abban egyen- lőek vagyunk mind, nemre, fajra, felekezetre való tekintet nélkül, ahogyan mostanság mondani szokták. Ügy állt odalent, a tornác alatt, mintha tojást hozott volna a szoknyája zsebében. Mi lesz, ha odaütök? Azt akarta, hogy megmentsem. Most én jól mondom, kis Tiborc?

— Akkortájt én is kicsit rongyoskásan jártam, kis Tiborc, mert az volt a népviselet — folytatta Jenő bácsi, és kuncogott hozzá. — Politikai trükk volt, naná. Nem egészséges feltűnni, soha. Róza naftalinba tette a régi szép ruhámat, és én a kerti nadrágomban parádéztam, mintha belőlem is akkor frissiben lett volna úr. Persze, mindenki tudta az igazságot, ők is... Csakhogy én rendes voltam velük. Az ember megtanulja, hogyan kell. Az egész környéken én voltam az egyedüli jegyző, akit meghagytak a hivatalában. Na, persze, akkor ott már megint nem volt határ, nem volt ott semmi se, ugyanazt ettük. De én vállaltam mindent. Ki tudja, milyen marha került volna a helyembe. Gondoltam, segíthetek a fajtámon. Persze, me421