Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Rónay László: A magányos lélek univerzuma (Márai Naplója) (tanulmány)

gőgösen átengedték az olyan típusú napilapokat, mint a Friss Újság és az Üj Barázda. A „nemzet”, amelyről Márai a Naplóban szól, amúgy <is csak virtuálisan létező fogalom volt ezekben az években. A tömegek, melyekét mozgósítani lehetett volna a Márai által is elítélt erőszak ellen, kívül estek szemhatárán; igaz, elveszítették velük a mozgósító kapcsolatot a középosztály tagjai és a népi írók is. A Napló halálra készülődő, a változás idejére váró, hallgató országot jelenít meg, s ez a kép nem elrajzolt.

Az időtlenség korlátjai

Mivel a Napló írója eleve elhatárolta magát a cselekvés lehetőségeitől, illetve cselekedetnek a mű alkotását, a visszahúzódást, a belső emigrációt tekintette, megnövekedett számára a „közeg”, az idő jelentősége. Márai műveit korábban is jellemezte az idő dimenzióinak szétválasztása: szembeállította a történelmi és az egyéni időt, s mindig ez utóbbi jelentőségét hangsúlyozta. A naplójegyzetek születésének ideje, a háború végkifejletének évei, a soha nem sejtett bűnök látványa azonban arra kényszerítették, hogy fokozott élességgel gondolja végig a történelmi és az egyéni idő kapcsolatát, e kettő lehetséges találkozását, s ennek az író számára adódó következményeit. Mind többször olvasta újra a Toot, a bölcsesség könyveit, s arra a meggyőződésre jutott, hogy leghelyesebb olyan időszemléletet kialakítani, mely lehetőséget ad az idő „átérzésére”, s mentesít az „átélés” fájdalmaitól. A bölcseleti magatartás, a világ törvényének keresése elsősorban abban mutatkozik meg, hogy Márai sokat foglalkozik Naplójában az elmúlással, a halál idejével, mely ikínzó lehetőség volt, mindenki készülhetett rá a háború éveiben. A naplóíró azonban nem az élet végességének tudatából fakadó szorongást jeleníti meg, „a halál nem rettenet, hanem közömbösség”, jegyzi föl, „minden ember szegény lesz, mikor meghal, s feketébe öltözik”. (Ezek az aforisztikus megfogalmazások is Az út és az erény könyvére utalnak vissza.) Amikor azonban 1944-ben mind valóságosabb közelségében tapasztalta meg a halált, s ráébredt, hogy az élet egyben a halálra való nyitottságot jelenti, megtanult félni tőle. „Mit is tehetsz? Nincs menekvés. Aki él, kénytelen félni. Magatartással leplezheti e félelmet; a belső feszültségen ez a hetvenkedés nem segít. Aki a félelem elől menekül a halálba, nem föltétlenül gyáva ember. (És ha gyáva is!...) Megpihenni, a bonyolult és irtózatos félreértések szövevényében elnyugodni: ennyi a halál. Mind gj’akrabban vágyom reá.” (207.) Vigasza az, hogy a halál beleolvadás egyfajta hagyományba. Sztoikus bölcselő módjára barátkozik a gondolattal, hogy mindnyájan elmúlunk. Az ember állandóan élet és halál mezsgyéjén jár, s bármelyik pillanatban felválthatja egyik állapotot a másik. A művésznek azonban van egy különleges ideje is, a művéé, melybe behúzódhatok, s annak zártságában elveszíti jelentőségét az egyéni és a történelmi idő, még a halálos idő is: „Már csak a munkám sorai közt élek, — s milyen tökéletlenek, szegényesek ezek a sorok, milyen gyötrően szegényesek! — minden más csak felkészülés, erőgyűjtés e néhány sorhoz! Olvasmány, táplálkozás, alvás, az élet egész tüneménysorozata, mindez csak kellék és tréning a munkához, s egyre inkább csak az. Bele kell halni.” (35.)

A Naplóban gyakori az úgynevezett történelmi pillanatok visszaidézése. Londoni élményét írja le, azt a napot, amikor értesültek, hogy kitört az olasz-abesszín háború, s mindenki tudta a tömegben, ez történelmi perc. A történelmi időnek az ad tragikus feszültséget, hogy az egyén csak átéli, de nem tudja befolyásolni. Rilke mondása, hogy „az embernek meg kell élnie a saját halálát”, merőben módosul a történelmi változások időszakában, mert az ember nem élheti meg a saját halálát: csak statisztikai „halálesély” adatik meg számára, bármelyik pillanatban rázuhanhat egy bomba. „Már nem a lelkem rendelkezik... valami történik velem, nagy erők, gonosz szándék nélkül, inkább közömbösen, játszani kezdenek testemmel és lelkemmel. Ez a legrosszabb ...” Az ember elveszíti esélyét egyéni ideje kiteljesítésére, s a nagy erők játékszere lesz — a Naplónak ez a fontos gondolata Márai regényeinek is meghatározó eleme, a Sértődöttek egyik mozgatója, s erre épül fel az

402