Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Rónay László: A magányos lélek univerzuma (Márai Naplója) (tanulmány)

ekkortájt kezdett A nővér is. Márad, az európai polgári-liberális hagyomány örököse, abban a meggyőződésben élt, hogy a történelem és a történelem ideje is maga a a rend. A háború ráébresztette az anarchia kiszámíthatatlanságára, s arra, hogy a történelem nagy idejében a zűrvazar is ismétli magát. A második világháború felszínre vetette a rosszat, a hitványságot, de ez nem új jelenség, ismétlődik az első világháborús életérzés: az író egybeveti 1919-ben Bécsben szerzett tapasztalatait azokkal, melyeket egy budapesti szálló ízléstelen társalgójában szerzett 1943-ban, s arra a keserű végkövetkeztetésre jut: „Semmi sem változott, csak a szenvedés általánosabb, csak a kegyetlenség mélyebb és találékonyabb.”

Bár makacsul őrzi a műbe zárt idő szuverenitását, az egyéni idő sérthetetlenségét, fájdalmas öniróniával ad számot arról a folyamatról, ahogy a történelem behatol hétköznapjaiba. Védekezésül teljesen belefeledkezik a munkájába, de érzi, magatartásában van valami szokatlan, tudathasadásos állapotra emlékeztető: „Olvasok, dolgozom, órarend szerint, ahogy tudok, mint egy őrült, aki hisz a rögeszméjében, a pillanatokban is, mikor a földrengés összedönti körülötte a világot.” Az író „szüntelen készenlétben van, nehogy ,egy pillanatot is elveszítsen”9, de e készenlétében van reménytelenség, bosszantó kimódoltság is. Egyes feljegyzései arra engednek következtem, hogy az egyéni idő menedékébe húzódó független író voltaképp veszni hagyja emberségének tartalmait is: „Mikor apám meghalt, azonnal kimentem a halottas szobából a kórház folyósójára cigarettázni. Ugyanezt cselekedtem, mikor fiaim meghalt. Ügy látszik, valóban erős dohányos vagyok.” (25—26.) Meggyőződése szerint „fellázadt az idő”, s ez ellen csak a „magatartás” adhat védelmet. „Félelmetesen szabad vagyok” — idézi Gide önéletírásából, s ezt a gátlástalan szabadságot keresné az egyéni idő menedékében. A történelem azonban nem engedi félrehúzódni, elvonulni, szüntelen jelenlétével veszélyeztetettségére figyelmezteti: „Minden éjjel várjuk a légitámadást. Az ember mintegy kézitáskájában hordozza sorsát, mely egészen kicsi lett — balkezünkben mindenhová magunkkal cipeljük.” (54.) A személyesen átélhető idő védelmébe menekülve átértelmezi a hagyományos fogalmak jelentését: a forradalmár szerinte nem az emberiség jobb ügyét szolgálja, nem azért vállal áldozatot, hanem a személyiség felszabadításáért: „Egy napon feláll majd egy hős kimondja, hogy minden emberi — egyéni és közösségi — vállalkozás igazi célja nem az Állam, nem a Párt, nem Európa, haneim az ember maga, a személyiség. Róla is szó van. Ezt az embert agyonverik majd. De ez lesz az első, igazi forradalmár. S ha megértik, amit mond, ez lesz az első, igazi forradalom a világon.” (145.)

Az egyéni idő menedékében, az emlékezés révén ragadható meg a boldogság. A Napló elején visszaidézi egy normandiai emlékét, amikor hirtelen ellenállhatatlanul tört rá a vágy: le kellene szállnia a hajóról, sebtében, csomagok nélkül, a háborúra készülő Európából elindulni a boldogság felé. „Ez édeni kerthez van csak közöm most, Normandiában. Meleg szél ingatja a súlyos ágakat. Itt maradni, élni, boldognak lenni. Mindig csak dolgozni akartam, teljesíteni a kötelességem, mint akit megbüntettek. S most ez a vad vágy, először életemben: boldognak lenni.” (14.) Ezt a gondolatot, a kiszakadás eszményét másutt is felveti a Napló, mintegy előlegezve a későbbi, végleges szakítást: „Elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom, elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek ... Nem haragudni. Nem panaszkodni, soha, senki előtt. Csak mihelyst lehet, csendesen elmenni innen. Nem: ha francia vagy angol, nem: ha cseh, román vagy szerb lennék, egy nemzet szeretete segítene munkámban. Így inkább egy nemzet szándéka és akarata ellenére kell elvégeznem azt.” (137—138.)

Van ebben a magatartásban 'aránytévesztés, magamutogatás, ám kétségtelen: a naplóíró Márai abban a tudatban nézte a nagy és a saját személyes idejét, hogy az az átmenet ideje; abban a tudatban élt, hogy mindaz, ami számára a polgári életet, életformát jelenítette, megszűnt, elkövetkezett az „átmenet” kora. „... csendesen, következetesein elvettek tőlem mindent, ami életemben .polgári’ felszín és külszín volt. S mindaz, amit elvettek, egyáltalán nem hiányzik. Az átmenet elé közönnyel

403