Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Rónay László: A magányos lélek univerzuma (Márai Naplója) (tanulmány)

Márai, aki indulatosan határolta el magát a középosztálytól, hasonló indulattal rajzolja meg Naplójában a magyarság tipológiáját. A magányba húzódó iró mintha belső emigrációja idegenségének érzületét vetítené rá a magyar fejlődésre, történelemre, társadalomszerkezetre. Idegenkedve, értetlenül figyelte a két világháború közötti társadalmi mozgalmakat, melyeknek elsőrendű célja a parasztság felemelése volt. Elismerte, hogy történelmünk során két jellemző típus fejlődött ki s vált jellegadóvá: az arisztokrácia és a parasztság, de az utóbbit a „tömeg”-gel azonosította. Környezete, neveltetése, sorsa nem tette lehetővé a számára, hogy megértse a népi kultúra lényegét, jelentőségét, történelmi hagyományát, szerepét. A paraszti rétegeket eleve kultúrátlanoknak, manipulálhatóknak látta, s amikor a magyar világ egészéről rajzol képet a Naplóban, mindig a polgár szemével ítél, s a városi polgárság szemszögéből válogatja és értékeli az eseményeket. „Vad és keserű világ ez az itthoni — írja —. Ez a főzet magyarból, svábból, zsidóból, szlávból, milyen keserű főzet! De ereje van, valóságos íze! Aki egyszer bekanalazott ebből, minden más kosz- tot diétásnak érez.”3 Ezt a kétségtelen igazságot is tartalmazó megállapítást azonban azzal egészíti ki, hogy a magyarság eredeti, ősi része terhelt. „Könyvnapon kiadták Juhász Gyula verseit. A címlapon az őrült, nagy költő szakállas, szomorú arca, a tébolyodott mosoly. Juhász csakugyan ,magyar’ volt; s az ilyen alkati magyarságban van valami psziehotikus ... A .finnugor’ élmény értelme, hogy eltévedtünk az indogermán világban és magányosok vagyunk. A költő fényképén az őrült mosoly is erre figyelmeztet.”6 Márai hite szerint egy ország kultúrájának, szemléletének meghatározója a „városi ember”. A magyarság végeláthatatlan sztyeppékról érkezett mai hazájába, nem teremtett hát igazi kultúrát, „csak barbárságot hozott... s később sem vált részévé az indogermán világnak”.

A népi irodalommal és a népi írókkal makacsul szembenálló Márai, aki a „magyar finitizmus” szűkkörűségét érzékelte a népi kultúra gyökeredhez forduló törekvésekben, és „Ázsiát” látott minden paraszti hagyományban, nem ismerte fel, hogy az a polgári szemléletmód, melynek büszke, elkötelezett birtokosa volt, egyáltalán az a polgári réteg, melyből származott, nem volt számottevő. Ügy erezte, a magyarság ősi anyaga „elernyedt”, hogy a két fő típust, az urat és a parasztot megrontotta az „elhatalmasodó” sváb és zsidó asszimiláció, s az „anyag, mely felelni kénytelen e hívásra, nem ellenálló”. „Dózsa György sikertelenségével nem lehet mindent megmagyarázni. Máshol is voltak feudális urak, kiskirályok, nagybirtok, hűbériség, jobbágyság, s mindenütt likvidálni tudta a nép az erőket: erőszakkal, vagy szívós, évszázados akarattal. Nincs kifogás, minden nép felelős sorsáért.” Igaza van Vatai Lászlónak: ezt a felelősséget ismerték fel a népi írók, s „ennek támogatását adta fel Márai. Magánhumianizmusa érdekében hátat fordított a parasztságnak”.7

A polgári liberális eszméket valló irodalom magyarságképének tévedését örökíti tovább Márai Napló ja. Ez a kör, melynek legjobbjai általában a két világháború között működő sajtó — elsősorban az Újság, az Est-lapok, kisebb részben a Népszava — munkatársai voltak, az olvasóval azonosították a kultúrált magyarságot. Az Újság, melyben Márai cikkeinek nagy része jelent meg, címváltozása után, 1925-től azzal szerezte vissza közönségét, hogy terjesztési jogot szerzett Pozsonyban, Nagyváradon, Temesváratt és Aradon, tehát azokban a városokban, amelyeket a trianoni békeszerződés után elcsatoltak Magyarországtól, de tekintélyes számú magyar anyanyelvű polgárnak adtak otthont továbbra is. Stílusának emelkedettsége is — melyet még támadói is elismertek8 — a polgárság műveltségi igényeit elégítettte ki. Humanizmusa általánosságokban mozgott, s a legritkábban szólt az országot foglalkoztató legsúlyosabb kérdések megoldásának szükséges voltáról. Az Újsághoz tartozni: illúziót is jelentett; erős polgári osztály részesének tudhatta magát írója, „polgári politika” alakítójának, „polgári szemléletmód” megszilárdítójának, s ami ezzel együttjárt: e kétségtelenül kiváló tehetségű írók és újságírók mindinkább elszakadtak a politika fő ellentmondásaitól, nem érzékelték a hárommillió koldus drámai szegénységét, tudatosan szakítottak a kultúrálatlannak hitt tömegekkel, s azoknak

„Vad és keserű világ ez”

401