Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Rónay László: A magányos lélek univerzuma (Márai Naplója) (tanulmány)

irodalomról, a szavakról, a műről. Nem lehetett könnyű ez a szerep sem. Néhány feljegyzése arról árulkodik, úgy érezte közben magát, mint a vegyész, „aki arckenőcsöket árul egy illatszertárban”, mégis vállalta, mert ki akarta mondani az igazságot, a saját igazságát. Az irodalom szerinte ugyanis csak akkor teljesítheti szerepét és küldetését, ha kendőzés nélkül vall a személyes vagy a kollektív igazságról. Eric Knight Légy hű önmagadhoz című regényével kapcsolatban fejtegeti: „...kíméletlen őszinteséggel mutatja be azt az ellenérzést, melyet az angol munkás és katona érez ebben a háborúban mindaddig, amíg nam kap biztosítékot, hogy a vö- rösfrakkos sörgyárosok Angliáját e háború végén átalakítják a dolgozó tömegek méltányos otthonává. Eric Knight regénye megjelent a háborúban, Angliában, s megjelent a Beveridge-terv is, s Montgomery csapatai mindezek ellenére kitűnően verekedtek Tuniszban ... Az igazság megvallása soha nem csökkentette még egy nemzet képességeit. A leplezés és hazugság mindig tragédiához vezet.” (46.) Az igazságot azonban csak akkor mondhatja ki az író, ha a művét áthatja a személyiségének hitele, magatartásának következetessége. Kosztolányi halála után is Kosztolányi marad, nem kell igazolnia önmagát. „Peter Altenberg meghalt, s halála pillanatában könyveinek költészete is elillant.” A magatartásnak mindig van egyfajta következetessége, melynek leglényege, hogy az író a művel törődjön. „Nem szeretek senkit.” — jegyzi föl Márai, s másutt: „akár a Szaharába is mehetnék.” Egy a fontos: a műalkotás befejezése, vagy maga az alkotás, melyet önző módon, akár ellenszenvet keltve, be kell végeznie, mert erre van szüksége az illúzióit veszített világnak. A költő, az író végképp egyedül maradt. Így „várja a kegyelmet és az égi hangot.”

„Nehéz sors ez” — jegyzi fel a naplóíró kicsit kesernyésen. Miért vállalja mégis? Mert csak így szerezhet tudomást a lét csodáiról, melyek érzékelésére a tömegek nem rendelkeznek megfelelő eszközökkel. Az élet maga is csodálatos változatosságában és ismétlődéseivel. „De van egy pillanat, a csodán belül, ahol — így tetszik — Isten egyedül hagy, rám bízza, hogy döntsék. Ez az én felelősségem pillanata.” Ezért a döntésért kell vállalnia a magányosságot, a folytonos készenlét figyelmét és fegyelmét. Mert az élet maga is kaland, de még inkább az maga az írás. Józan kaland: „Az írói munka... Mennyi félreértés e fogalom körül! Látom a kíváncsi vidéki pillantásokon, hogy nem felelek meg az eszménynek, melyet a rossz költők és színházi hetilapok riportereinek közlése nyomán az íróról, mint munkásról és mint társaslényről alkottak. Nem élek Regényesen’, nincsenek lengő fürtjeim és pontosan fizetem a számlákat. Ha tudnák, milyen másféle kaland, melynek gyanús visszfényét az írók homlokán látni vélik! Ez a kaland nem más, mint a kényszermunka egy neme. Órarend. A legszigorúbb napirend. A társaséletnek, érintkezésnek, igen, a nemi életnek is az írás szolgálatában való szabályozása. Reggeltől estig előkészület arra a másfél, legföljebb két órára, mikor dolgozni tudok.” (148—149.) Aki teljesen átadja magát ennek a józan, hétköznapi kalandnak, képes megtapasztalni és kifejezni az igazi valóságot, „az osztály- és nemzetfölötti valóságot”, amely olyan, mint a végzet, s amelyet Márai szerint a magyar írók nem képesek megtapasztalni, mert „ketrecben élnek; az egyéniség, egy osztály, vagy egy nemzet rögeszméinek ketrecében”.

Amikor Márai az irodalom feladatáról, az író létformájáról, a valóság és az ábrázolás viszonyáról elmélkedik, voltaképp önmaga igazolását keresi. Vezéreszméje a „mérték”, az „arány”, a „minőség”, melyein nem az élet minőségét érti, hanem az elit által megvalósítható szellemi kultúráért; s a „valóság”, mely nem a megélt élettel azonos, hanem az irodaloméval: „Az irodalom feladata nem a telekkönyvi vagy a bűnügyi valóság ábrázolása. A látomást felidézni, a vízió ködképét rögzíteni: ez az irodalmi valóság. A többi számadás, regényes beszámoló. Belülről nincs közöm e feladathoz.” (401.) Vállalja és tudatosan valósítja meg tehát az írói önkorlátozást, melyet fegyelemnek nevez. De épp e fegyelem a magyarázata, hogy a Napló legfontosabbnak érzett rétege, az író magyarságképe hagyja kielégítetlenül az olvasót.

400