Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Rónay László: A magányos lélek univerzuma (Márai Naplója) (tanulmány)

csinált üzletet az életrajz-irodalomból, mint oly sokan, hanem az elbeszélő „tiszta hangján” szólaltatja meg hőseit. „Nem volt próféta és bűvész: csak író volt.” Ez Márai szerint a legnehezebb és a leghálátlanabb vállalkozás: írónak lenni, kimondani a lélek igazságát, akkor is, amikor azért máglya jár. Ezért olvasgatta szívesen Erasmust, ezért mondja magát ezúttal is Marcus Aurelius „hűséges tanítvány”-ának, s bensőséges vallomásban idézi meseterét: „Marcus Aurelius, nagy, nemes, hűséges barát. ,Emberi császár’, mint Herder mondotta: e kísérteties időben legnagyobb segítőm vagy! Most is úgy változik a világ, mint a te korodban: egy életforma, melynek a műveltség szerves tartalma volt, összeomlik. Csak az ember szemszögéből lehet nézni és elviselni ezt, ahogyan te nézted, viselted: türelemmel, megértéssel, a lélek mélyére vonulva el, testünket s sorsunkat átadva a világ erőinek, lelkünket és igaz szándékunkat megőrizve magunknak.” (206.)

A Napló irodalamképén mindvégig érezni a sztoikus fegyelem és távolságtartás ihletését, Marcus Aurelius szeliemujját. Az írás: emigráció a magányba. „Baudelaire és Poe száz év előtt lázadták fel a ’tömeg’ ellen. Nem bírták el az amerikanizmust, a demokrácia lapályos távlataitól megborzadtak, a művész lázadásának jogát hirdették a tömeggel szemben, a különállás és különbözés szent és kegyetlen szerepét vállalták, a beleegyezés, a kompromisszum rémuralmával szemben. Száz év előtt... Mit cselekedne Baudelarie ma? Bizonnyal ugyanazt, csak még merevebben, tudatosabban, halálraszántan és szerepreszántan, a hítvallók erejével különbözve, őrizve művében és szerepeiben a dandy hősies ihletét. Művész ma sem tehet mást.” (238.) Csak így lehet Márai szerint megteremteni az írás sajátos feltételét, csak így teljesítheti az író egyetlen és fő kötelességét, műve megalkotását, mely fontosabb minden másnál, a háborúnál, a betegségnél, a magánynál. A nagyok, mint Proust, mindig le tudták győzni testük gyengeségeit, mert a lélek kötelessége tartást adott nekik. Számukra az írás kegyelem volt, hivatás, melyre kiválasztotta őket valaki, s amikor a művész meghallja a hívást, indulnia kell, „nincs mentség”. A mai kornak, fejtegeti többször is, ilyen kiválasztottakra, prófétálókra van szüksége. A politikus megszervezi az új Európát, a nevelő megtanítja az emberi együttélés formáit, de ez kevés. „Talán a költők. Talán megszólal egy napon egy író, s egy időre megint erőt ad az embereknek az együttélés nagy feladatához: többet is ad, mint társadalmi erőt. Minden ezen múlik. Szent Pál tudott ilyen erőt adni — hasonló pillanatban, mint a mostani, két világrend, két műveltség, két életforma váltópillanatában —, s később Dosztojevszkij, a másik epileptikus, a maga népének. Egy embert várok, aki énekelni kezd a köztereken; s az emberek felnéznek, abbahagyják a szócséplést, megértik, hogy másról volt szó.” (435.)

Nem lehet véletlen, hogy Márai maga is verseket kezdett írni. ,1944 legelején jegyezte föl: „Verseket írok. Húsz év után, először.” Az „éneklő ember” ideálja mozgatta képzeletét, akinek a hangjára odafigyelnek, mert igaz, kifejező. „Nem kell .értelmes’ verseket írni. Gyönyörű verseket kell írni, költőieket.” A versírást kegyelmi állapotnak mondja, „ezt nem lehet elhatározni, sem akarni; értelemmel és akarattal csak szép, pattogó, nemes, olvasmányos, vagy akár tökéletes verseket lehet írni — csak nem igaz verseket. ,Óda a nyugati szélhez’ — írta Shelley, s az egésznek semmi értelme. Csak nem lehet többet mondani, versben.” A verset mintha tollba mondaná neki a távoli ismeretlen, üzen valaki általa, talán a szellem, amit a vers jelképez, vagy az a tudat, hogy a háború utáni Európa a versek szavára figyel majd és nem a politikusokéra: „A versek, megint a versek. Zsonganak, kísértenek. Valaki üzen, nagyon messziről. Reszkető kézzel, könnyektől homályos szemmel jegyzem föl, amit üzen.. Ennyi a vers.” (279.) A költészet ezekben a szorongatott hónapokban annak bizonysága, hogy az elhagyott és megcsúfolt értelem fölött vagy mellett létezik az alkotásnak más, bensőségesebb és elemibb lehetősége, amely több, nagyobb, mint maga az élet. (370.)

„Menjen az emberek közé és tegyen vallomást.” — idézi a naplóíró a Karamazov testvérek egyik gondolatát. A Naplót kétségkívül a nyilvános gyónás eszközének is tekintette. Megnyitja magát, állást foglal élete igazi és talán egyetlen értelmével, az irodalommal kapcsolatban. Számára ezt jelenti a gyónás: szólni az írásról, az

399