Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Rónay László: A magányos lélek univerzuma (Márai Naplója) (tanulmány)
melynek azt látja legfontosabb jellemzőjének, hogy elveszítette erkölcseit? Márai válasza logikusan következik életművének, művészetszemléletének eddigi elveiből: csak a kultúra mentheti meg a szellemet, csak a szellem a kultúrát: „Egészen bizonyos, hogy nem a világháborúról van szó, s nem a mesterséges békéről, hanem Bach- ról, Mozartról, Beethovenről, Michelangeloról, Goethéről és Shakespeareről. Minden más csak közjáték, borzalmában >is unalmas és közömbös.” (434.) Ezzel eljutott a szerephez: a kultúraőrző magatartáshoz, melyet nagy elhitető erővel hirdetett szép- irodalmi alkotásaiban is, s amelyet ebben az utolsó korszakában védekezésül formált még erősebbre: páncéllá, mely védelmet adhat a világgal szemben s megakadályozza a zavaros események behatolását gondolkodásába. Jellemző Márai felfogására, hogy tmindenben, ami ekkor kapcsolatban volt a szellemi hagyománnyal, „bástyát”, védelmi lehetőséget, erődöt látott; az Akadémiában is, amely szerinte „forradalmár mindenféle ifjú reakcióval szemben”. S ezt a védekezési lehetőséget jelentette számára az írás, az irodalom is, melyről különösen sok szó esik a Naplóban. Irodalom] elfogása Az iró számára gyakran fontos ösztönzéseket adnak olvasmányai. Márai kiváltképp ifjúságában volt nagy olvasó; jónéhány „felfedezést” is köszönhet neki a magyar irodalom. A naplóíró már tudatosabban válogat, s olvasmányaihoz azonnal reflexiókat fűz. Ezek olykor rendkívül tanulságosak. Izig-vérig európai szellem tekint végig a kor irodalmán, elárulva egyet-mást a saját műfaj értelmezéséről is. A legérdekesebbek természetesen a huszadik századi regénnyel kapcsolatos eszmefuttatásai. Charles Morgan Utazását olvasgatva például az újabb regény és az idő viszonyáról tesz érdekes megállapításokat: „A könyv szervesen következik Kafkából és Green-ből, mint egy vegyszer a Bensol-körzetből, melynek néhány molekuláját elmozdították helyéről. A szerző átkozottul ráér. De a műfaj — hiába minden —, a regény, nem ér rá oly kényelmesen, minit a szerző. A műfajnak van tartama, üteme, ha még oly lassú is; de sajátosan megszabott. Az író, aki a műfaj üteme ellen vét — utánakullog vagy elébesiet —, végül is lemarad művéről.” (32—33.) Az élet — mondogatja a naplóíró — elveszítette emberi tartalmait. „Csak az irodalom őrzi meg az emberszabásút, csak néhány lélek őrzi még a greenwichi mértéket.” Egy napon azonban „összeomlik majd a gólem”, „akkor megint szükség lesz az írókra, a mértékek e hűséges őrzőire.” A Napló ennek a szellemi átmentésnek is tükörképe: írója makacsul őrzi azokat a szellemi hagyományokat, melyeket fontosaknak vél, amelyek hite szerint átélik majd a megrázkódtatásokat. Az értékteremtő, vitára, együttérzésre serkentő írók az ideáljai, mint Dosztojevszkij, aki „több mint irodalom”, mert „melléje kell állni, vagy el kell menekülni előle”; Julién Green, Gide, Martin du Gard, Malraux és Cocteau neveit idézi, mint egy jellemző írói magatartás jelképeit, „kiknek politikai, diplomáciai értesültsége talán nem volt kitűnő, de emberi, társadalmi, s emberit és társadalmat mozgató erőkről szerzett ér- tesültségük bizonyosan finomabb, közvetlenebb és megbízhatóbb volt, mint egy kül- ügyminisztériumi osztályfőnöké”. „Mit tud ez a sötét világ arról a sötét fényről, mely szívünkben égett?” — sóhajt fel ifjúságára és mestereire emlékezve a magát végérvényesen elmagányosodottnak érző és stilizáló iró. Ezt a titokzatos tudást csak a művekből lehet megszerezni, olyan alkotásokból, melyekből meghallhatjuk „az író és a téma közös lélegzetvételét”, s láthatjuk bennük, mint Giraudoux műveiben, a stílus „szikrázó erejét”: „mintha egy titokzatos elem, egyfajta rádium sugározna a mondatok mélyéből”. Az igazi művész sosem azt az életet akarja bemutatni, mondogatja Márai: „az életet nem lehet leírni; mindig csak egy tárgyat, egy embert, egy érzést”. Virginia Woolfot azért tiszteli, mert megpróbálkozott ezzel: gazdagon és pazarlóan felépíteni a „semmit”, az „életet”, mely hol megmutatkozik, hol hiányzik az Érékből. Az író azonban többnyire nem vállalkozhatok hasonló mutatványokra. Egyszerűnek és „becsületesnek” kell maradnia: mint Heinrich Mann volt, aki nem 398
