Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Rónay László: A magányos lélek univerzuma (Márai Naplója) (tanulmány)

hogy a tömegek újra és újra harcba indulnak a hatalom birtoklásáért. A fejlődés, a „törekvés”, a barbárságból az erkölcs „magasabb fensíkja” felé vezetne, de az emberiség képtelen oda eljutni, mert a kiemelkedési kísérletekre újabb barbár korszakok következnek, ennek oka a tömegek harca. „Mindez természetes, öt évig bosz- szút állnak, öt éven át kipihenik a bosszú fáradtságát, további öt év kell, míg valamennyire összebékélnek, és dolgozni kezdenek. Húsz, huszonöt év után kezdik a háborút elölről.” (113.) A történelem Márai szerint ismétlődések láncolata. A háború utáni Európa is úgy jelenik meg képzeletben, mint egy újabb háború felé tántorgó földrész, melyen létrehoznak egy erőszakszervezetet, ennek az a feladata, hogy őrizze a békét, nem tudja megőrizni, mert „hatalmi szervezet”, s mint ilyen, természete szerint idézi fel az újabb véres összecsapást. Az emhert semmilyen szervezet nem képes megbékéltetni, az ember csak önmagával és önmagában érheti el a békességet. (431.)

Másik állandó olvasmánya Schubant munkája volt, az Europa und die Seele des Ostens. Schubart jövőképe szerint a nyugati kultúra jogrendjét fel fogja váltani a Keletről érkező megváltás, melyet csak a szenvedéssel lehet kiérdemelni. A szenvedés: csoda, „lángtenger, melyben elmerül az ember, s aztán megújhodva, önzés nélkül újraszületik. Ezt ígéri Kelet a Nyugatnak”. S Márai a hívő racionalista, a háború tapasztalatai alapján arra a belátásra jut: ez a megoldás előbb válhaitik valóra, mint az értelmes jövőépítésé. Az értelem elveszítette helyét és szerepét az európai kultúrában, s ezen nem lehet csodálkozni, hiszen az utolsó negyedszázad magyar fejlődése is az értelem egyes állomásainak tagadásán alapult. Ezért a közép- osztályt teszi felelőssé, mint a kurzus alapját és kiszolgálóját. „Csak azt tudom — írja —, hogy ez a középosztály nemcsak gyáva, irigy, hanem mérhetetlenül lusta is. Ezért reszket az elkövetkező időtől, amikor majd igazán dolgozni kell; tehát nemcsak álmunkák egyféle vál-faját művelni, amilyen a kényelmes hivatal, hanem igazán dolgozni, minden követelménnyel, versenyképesen. Ez a középosztály egyfajta láthatatlan hitbizomány élvező örökösének tudta magát, még a közelmúltban is. Most kicsöppentek ebből a hiibizományból, a felelőtlen, vakaródzó, uraskodó, lajhár időlopásból, a méltóságos urak kénytelenek igazán kereskedni, felelősséggel dolgozni: s ettől rettegnek. Inkább a tarkólövés, mondják hazug mártírmosollyal. Nemcsak gyávák és hiúak, hanem lusták is.” (342—343.) A középosztály kérlelhetetlen bírálata nem új eleme Márai gondolkodásának. A Napló ebben a vonatkozásban mégis a csúcspont: igazi éleslátással elemzi a kurzus végnapjait: „Mi 'történik e napokban Magyarországon? A vezető réteg: katonatisztek, közhivatalnokok, dzsentrik, arisztokraták, meghosszabbítják néhány nappal életükét. Ezért eltűrik, hogy a szövetségesek kinyomják az ország belét. A jelszó: .Mindent Erdélyért’ és .Haljunk meg becsülettel!’ A valóságban az történik majd, hogy mi, többiek, szépen meghalunk, s ők lázasan csomagolnak és menekülnek Ausztria, ha lehet, Svájc felé.” (376.) Pontosan látja, hogy „egy osztály prolongál, gyávaságból, érdekből, romlottságból. A .szövetségi hűségről’ azonnal hallgatnának, ha nem az orosszal, csak az angollal kellene egyezkedni.” (377.)

A magyarság tragédiáját Márai szerint elsősorban az okozta, hogy szűk volt az elit: a középosztály ezért lehetett támasza a hatalomnak, az üzleti szellem ezért fertőzte meg a kultúrát, s ebben a zsidóságot is felelősnek látja. A magyar zsidóság nagy tehetségeket adott a magyar és az egyetemes kultúrának, fejtegeti, „de az elite palástja alatt milyen sekélyes volt az átlag, — s mindig ez számít! — mindaz, amit a sajtóban, színházban, könyvkiadásban gyártottak, népszerűsítettek, terjesztettek! Ez a .szellemi front’ legalább úgy felelős azért, hogy ia magyarság nagy tömegei, középosztályostul, műveletlenek, tehát erkölcsi felelősségre képtelenek maradtak, mint a dzsentrik, a nagybirtokosok és az általuk eltartott hivatalnokság”. Hiába volt Osvát, hiába a Nyugat, ha „a magyar középosztály számára árvalányhajas és nemzetiszínpántlikás zsidó Csínom Palkók habarták a konstruktív főzetet, s zagyvalékot, melytől szépen butult, iáki fölhabzsolta”. A zsidóság szörnyű pusztulását — így Márai — az a szellemiség is okozta, melyét ők terjesztettek.

Mit tehet a független szellem birtokosa a megromlott történelmi környezetben,

397