Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Rónay László: A magányos lélek univerzuma (Márai Naplója) (tanulmány)
sze a Napló is azoknak az eszméknek és gondolatoknak szenteli a legnagyobb teret, melyek íróját leginkább foglalkoztatták, s regényeiben, elbeszéléseiben és cikkeiben is megfogalmazott. Az irodalmi élményekhez, történelmi eseményekhez fűzött széljegyzeteinek hátterében Budapestet látjuk. 1943-ban a fővárosban kezdte írná a Naplói, párhuzamosan a nehezen, kétségek között születő Sirállyal. 1944-ben, a német (megszállás után Leányfalun folytatta. Ez év nyarán folyvást budapesti otthona és leányfalusi menedékhelye között ingázott. Joggal érezhette magát fenyegetettnek, hiszen Hitler ellen írt cikkeit aligha feledték el az arra illetékesek. Az orosz csapatok 1944 karácsonya után foglalták el Leányfalut. Budán még folytak a harcok. Itt végződik az első Napló (és itt folytatódik később a Föld, föld!). Létérzése, történelemfelfogása „Mi közöm van az emberekhez? — veti fel ia kérdést Márai — Zsidókhoz, keresztényekhez? Magyarokhoz, németekhez, angolokhoz? ’Mi közöm nékem a világ bűneihez?’ — kérdi lelkemben .egy hang, Babits Jónásának szavaival. Nyilván csak az, hogy ember vagyok. E város — Kassa — embereihez nincs semmiféle személyes közöm; sorsuk csak annyira érdekel, mint egy népfaj sorsa; de a városhoz közöm van, időtlenül és személytelenül. A magyar nyelvhez közöm van és a magyar tájhoz. De éppen így közöm van Chartres-hoz vagy a provancei tájhoz. Elsőrendű, végzetes közöm van a magyar nyelvhez, s kívánom, hogy mindazok, akik e nyelvet beszélik, műveltebbek, erkölcsösebbek, tehát az élethez méltóak legyenek, — de azok-e most? S ki mer a népek fölött ítélni? Lelkemhez s a magyar nyelvhez van közöm; néhány könyvhöz, tájhoz, vershez, magyarul. Minden más közömbös és reménytelen.” (126—127.) Ez a rövid eszmélbedés mottója lehetne a Naplónak, s rávilágít az író és a valóság redukált viszonyára. Egy hitében, eszményeiben csalódott moralista tekint itt a világra, melynek nincs más kiterjedése csak a naplóíró reflektált 'tudatmozgása: hitének, munkakedvének elveszítése, fokozódó reménytelensége, az a meggyőződése, hogy a háborús világban csak az egyén élete és halála a fontos. Hinnie kellene a munkájában, az emberekben általában, de „nincs módom többé erre. — írja 1944- ben — Ezért nem ér sokat az egész; valószínűleg semmit sem ér.” Szembenéz az egyén felelősségének kérdésével, abban a tudatban, hogy az eljövendő idők is felvetik majd a kérdést: ki és hogyan szolgálta a kollektívum boldogulásának ügyét. Márai válasza újabb variációja eddig sokféleképp kifejtett, mindig ugyanarra a végkövetkeztetésre jutó esZmélkedéseinek: az író akkor szolgálja jól a tömegek ügyét, ha hűséges tehetségéhez, adottságaihoz, azok szellemében írja lelke igazságát, s vállalja osztályának szemléletmódját, mert ez az osztály értékteremtő tényezője volt Európa kultúrájának (204—205.). De — igazi sztoikus módjára — azt is látja és tudomásul veszi, hogy ez iaz osztály szeme előtt hullik szét. Ügy érzi, az a feladata, hogy ezt a pusztulási folyamatot ábrázolja: „És Imeg kell írni a ,Polgár vallomásai’ harmadik, befejező kötetét. Ez álmatlan éjszakákon e kötet szerkezetén gondolkozom. Ritkán adja meg a sors írónak, hogy egy nagy témát, melyhez a legszemélyesebb köze van, a valóságban is megélhet, végigélhet, végső kifejletében is megismerhet. Ezt az osztályt, a magyar polgárságot, melynek életformájába beleszülettem, láttam, megismertami, minden vonatkozásában, gyökeréig megvizsgáltam; s most látom szétesni az egészet. Ezt a szétesési folyamatot megírni: talán életem egyetlen, igazi írói feladata. Megírni az elmúlt huszonöt esztendő bomlási folyamatát. A finom szűrőket, melyeken átszűrtek, hivatalosan és nem hivatalosan, minden igazi tehetséget. Ahogy megszelídítettek, megfélemlítettek, domesztikáltak minden versenyképes egyéniséget. Ahogy elkezdettek jelvényesdit, törzsasztalosdit, világnéze- tesdit játszani. S áhogy az egészből vad rablókaland lett és a teljes pusztulás.” (388—389.) Miközben Huizinga Im Bann der Geschichte című könyvét olvassa, ismét megfogalmazza történelemfelfogásának egyik legfontosabb jellemzőjét: a válságok oka, 396
