Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Rónay László: A magányos lélek univerzuma (Márai Naplója) (tanulmány)

zott és megmunkált közvetlenséggel adni át a láthatatlan közönségnek, az utókornak.” A naplónak, fejtegeti Márai tanulmányában, mindig van címzettje, ha igazi író írja, ez rendszerint az utókor, annak vall alkotója, aki azért is választhatja ezt a műfajt, mert — mint Jules Renard is — ,poénekül”: naplója a bizalmas társa a szorongatásokban, a nehézségek között.'

Márait a nyíltan, alakoskodás nélkül vállalt művészi magatartás is lenyűgözte Jules Renard naplójában. „A művész — lidézi — az, akinek nincs más célja, akinek nincs más gondja, csak a művészete.” Ezt az eszményt tette egyik vezérelvévé a negyvenes évek elején ő maga is, egyre intenzívebben fordulva az írás belső kérdéseihez, lelkek találkozásaira és alkalmi megnyílásaira szűkítve regényeit. Önmagáról akart vallani, nem pletykaszinten, hanem elszakadva az események alkalmiságától, azokat olyan vonatkozásban általános érvényűvé téve, ahogy egyik későbbi naplójában fogalmazza meg: „Az ,önéletrajzok’ áradata nem szűnik: minden rendű nők és férfiak szükségesnek vélik elmondani, hogy itt éltek a földön és milyen csodálatos ez! ...Igazuk van, mert élni csakugyan csodálatos. De amit így, önéletrajz formájában elmondanak, legtöbbször csak pletykázás. Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést, az univerzális létezés szerves, kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne! Ez a másik, a személyes világtörténelem.”3 Az apróbb, látszólag odavetett, valójában nyilván az utókornak szánt megjegyzések arról árulkodnak, hogy kínlódva, nehezen végezte e formáló munkát, mindinkább béklyózta csüggedtsége, reménytelensége, hovatovább „ütközetet” vívott anyagának formálása közben. „Ugyanez az ellenállás mindenben, amit írok, az újságcikkekben, e naplójegyzetekben is. S egy szándék és akarat, -mely erősebb, mint minden gyöngeségem és csüggedésem: nem engedni, odakötözni magam e viharba jutott hajó árbocához, utolsó pillanatig vezetni ezt a különös ütközetet, mely életem első nagy válsága, a hitetlenségnek, a munkámba vetett hitnek válsága. Csak nem engedni a kísértésnek, egy pillanatra sem. Inkább ott dögölni meg, két rossz, süket mondat között.” (66—67.)

A Napló adta meg a műfaji keretet ahhoz, hogy végérvényesen visszatérjen ahhoz az ellenzéki magatartáshoz, melyhez — egyes kortársainak ítélete szerint — mintha hűtlen lett volna. A polgári liberális eszméken nőtt, azokat idealizáló Márai magától értetődő módon bírálta az erőszak minden megnyilvánulását, majd mindinkább csalódott a tömegekben, s független helyzetet keresett, mely lehetővé tette a számára, hogy laz Akadémia konzervatív fellegvárába is behúzódjék, vagy hogy — igaz, nem egyedül a korszak jelentékeny írói közül — elegánsan dicsérje Herczeg Ferencet a tiszteletére kiadott Emlékkönyvben. „Legjobb úton volt, hogy — a népi irodalom ellenében — a hivatalos Magyarország írója legyen” — írta e magatartás jellemzéséül Vatai László4. Márai számára kétségtelenül nem volt rokonszenves a népi irodalom,' persze nem szabad elfelednünk, hogy a népiek korántsem fordultak olyan élesen szembe a fajelmélettel, a hitlerizmussal, a jobboldali eszmeáramlatokkal, mint ő tette, s ha elmarasztalhatjuk is őt hermetikus magatartása miatt, soha, egyetlen pillanatra sem lett a hivatalos Magyarország írója, nem is kacérkodott ezzel a gondolattal. Hogy a korszak erőviszonyait pontosan értékelhessük, s azok között kijelölhessük Márai s általában a polgári liberális irodalom helyét, szerepét, ahhoz még sok és elfogulatlan lirodalomtörténeti és történelmi kutatásra volna szükség. Alkata, hagyományvilága, irodalomszemlélete nőm tette 'alkalmassá, 'hogy kapcsolatot találjon a .tömegmozgalmakkal, idegenkedett az erőszak minden formájától, melyek hite szerint mindenkor a tömegek egyetértésével találkoznak mert a széles néprétegek kiválasztó mechanizmusa rosszul működik, s könnyű manipulálni őket hangzatos jelszavakkal. A korszak egyik legégetőbb problémájáról, a földkérdésről tudomást sem vett. De azt állítani, hogy „idilli élete” volt a harmincas években, mint Vatai László teszi, tudomást sem véve példátlanul bátor kiállásairól, igazságtalan egyszerűsítés. Az elmagányosodó író számára viszont valóban nagyszerű lehetőségeket kínált a nem azonnal kiadandó napló, hogy látszólag közvetlenül, primer hevülettel reflektáljon a kor történelmi és irodalmi eseményeire. Valójában per395