Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre (Tóth Judit: Személyazonosság, Takács Zsuzsa: Eltékozolt esélyem, Rakovszky Zsuzsa: Tovább egy házzal, Parti Nagy Lajos: Csuklógyakorlat, Zalán Tibor: és néhány akvarell) (kritikák)

detlenség lüktetett bennük, mint olykor a kamaszokban vagy a lázas sebesültekben. Aztán a fátylak áttetszőbbé váltak, verse tisztult, foghatóbb lett, s kirajzolódott két témakör is a jellegzetes közérzet-költészet középpontjában, amely körül a hullámok gyűrűztek. A szülés misztériuma, majd a társtól való búcsúzás herce-hurcája, kínja- keserve. Egyszóval megesett a költővel korunk csaknem tipikus asszonyi sorsa: életet adott, és a rábízott élettel-életekkel egyedül maradt. 1976-ban megjelent, címében is beszédes kötetéből (A búcsúzás részletei) ez már világosan kiolvasható.

Most kezünkben levő legújabb kötete (sorban a negyedik), az Eltékozolt esélyem csaknem új bemutatkozás. Költőként is, személyiségként is. Költőként pontosabbá váltak, célbatalálók finom lírai megfogalmazásai, asszociatív építkezése világos, követhető. Képeken ugró, látomásról látomásra szökellő ábrázolása evidens. Művészete megérett. Ugyanígy a személyisége is, s telítődött az ifjúságtól éppen búcsúzok kesernyés tapasztalatkincsével, belátásával. Azzal, amit a jövő-menő érzelmekkel élő asszonysors kínál. Ez a sors is meglehetősen speciális. Vezethetne rezig- nációra vagy éppen magael enged és r e. Takács Zsuzsát tartásra vezeti: „Nem úgy kell érteni, magyaráztam, — állmomban neked, hogy szakállas — öregember ül a magasban, — homlokát fényes egekbe mártja, — hanem a felismerés: ezt tedd! és: ezt ne tedd!” (Utolsó levél). De ez a tartás nem kategóriákon, hanem egyszeriben mélységet kapott — mintha egy tárnia nyílt volna meg benne, hogy bejárhassa belső tájait — ön- és világismereten alapul. Egy mindkétfelé is érvényesülő emberi megértésen. Korosztálya már nem fiatal férfiaival való kapcsolatát így világítja meg: „Mint ti a lánggal, én úgy vagyok veletek, — nem szabad megérintenem, mert megéget, — ha közelítek csak már, szívemen átragyogtok, — mint ujjatokon a lámpa izzószála, — és nézem a szívemet, hogy milyen anyagból van, — hogy nélkületek sötét, és világos veletek.” (Végnapok). Milyen tapasztalt, mennyire distinktiv szeretet!

A kötet élén álló vers mégis a kihagyott szeretőiről s a visszautasított szerelmek „szomjas, fuldokló ezüst-villogásáról” beszél a „borzongó hidegben”, és egy átütő képpel eleveníti ímeg emlék-valóságukat: „iaz idegen, megenyhülő, majd kérő — tekintetek följönnek újra, — éhező halak, — és rabolnak a tűrő víz színén. — Mért nem figyeltem eddig villogásukat?” Ám a címadó vers (Eltékozolt esélyem) nem erre a kérdésre üt vissza. Vagy nem úgy üt vissza rá, ahogyan a triviális képzelet gondolná. „Már nem latolgatom, mi lett volna okosabb, — és többé nem szégyellem magiam. — Nem foglalkoztatnak az önérzet sebei. — Egyre több dolog van, amit nem tettem volna meg azelőtt, — és minden testvéribb és teljesebb.” A válasz itt van: minden testvéribb és teljesebb. Az esélyek: az ifjúság elmúltával, szemben a felrémlő kikerülhetetlennel, a nem könnyű asszonysors felelős „szabadságában” Takács Zsuzsa számára távlatosabb, emberibb lett a világ. Verse a létezés keserédes lírai gazdagságát tudja elénkvarázsolni.

*

Rakovszky Zsuzsa fiatal tehetség. Második kötete csupán a Tovább egy házzal. Ám nem úgynevezett ígéret. Igaz, benne van még az ifjúság gyanútlan pezsgése: egy lopott, kiúttalan szenvedély érzelmi feszültsége bújik meg, mint titkolt erőforrás az egymás mellett sorjázó versek mögött. Rakovszky Zsuzsa még előtte áll annak a sorstapasztalatnak, amit idősebb köiltőtársnői már tudnak, s melyre korunk férfikönnyelműsége (vagy a saját szenvedélyük) juttatják a jobbra méltó asszonyokat. Ö még úgy gondolja, hogy megengedheti magának, hogy „lengesse a rózsát”, és hetyke afrofrizurát csináltatva élhesse „privát hőskorszakát”, át-átadva magát „az egyetlen, édes, lélek-étke test” szenvedélyének. Egy, a versekben kalandnak álcázott, de ahogyan Domokos Mátyás kritikájában megállapítja, valójában romantikus szerelemnek. Igaz, de vajon fiatalosan öntudatlan, naivul spontán-e ez a magiaát- adás? „Az érzés minden másra vak dagálya” elönti, de nem Vakítja meg. Időtudata éber, egyre másra hangsúlyozódik, hogy a jelenből emlék lesz, az emlékből emlék470