Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Vasadi Péter: "Eszmélet" - eszméletem (esszé)

sok...” A „ki” vonatkozó névmás és az egyes szám első személyű ige össze is köt, szét is választ; minek ide a disznó?

Ez a disznó az egész versben az egyetlen lény, amely — mint kép, téma, jelentés és szerep — egy teljes versszakot kapott, az első sortól az utolsóig. Az Eszmélet a XI. versszakban kidudorodik, mint egy éhező kisgyermek hasa. Ez a disznó az ember megalapozottságának szimbóluma, az esztétikai és elméleti szépségeken vett jogos bosszúja annak, aki „sovány”, „csak kenyeret” eszik néha. Ez a disznó a teli száj önfeledt rágását, a tempósan nyelt s emésztett húsokat, kolbászokat, hurkákat dicsőíti meg. Az evés, a táplálkozás, a jó testi lét reklámja. Igenis, közel áll a boldogsághoz.

Azt mondtuk az imént: a költő hangja szomorú és gyöngéd. Igen, éppen itt ilyen, pedig most szitkozódhatna. Nem ezt teszi. Búcsúzóan, lemondóan halk, mintha a szemével simogatná ezt a másfél mázsás — a nehézkedés törvényét meghazudtoló — álomképet. „Láttam”, így kezdi a versszakot a költő, s „ma is látom”, így fejezi be. Valamiképpen ott rekedt az éhezés fekete gyűröttsége eszmélete mélyén. S most, nyolc sornyi időre „pihés ... fényt” kapott ez a folytonos testi sötétség.

*

Mint valami működő, óriási szerkezet, talpra áll a vers a XII. versszakban, és fölmagasodik. A most következő sorokat átölti a hallgatás, fölülről-lefelé, mint egy ezüstszál, és az utolsó szóban gyökeret ereszt, majd visszafelé átjárja a vers fához hasonló egész szerkezetét, megjelenik minden versszakban, sorban, szóban. „Vasútnál lakom”. Jönnek-mennek a vonatok, s talán az állomás piros padján üldögélve elelnézi a költő,

„hogy szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben.’’

Megfejthetetlen szépségű szóösszetétel: „szösz-sötét”. Nem jeges, üres űrsötét, hanem barátságos, földi sötét, amelynek bolyhos háta van. De ha meleg sötét is, idézi az örök éj hideg sötétjét, amelyben nyomtalanul tűnnek el a „kivilágított nappalok”, mint az elrobogó vonatok fényes ablakai. A vers utolsó két sora megmutatja a nagy költői személyiség kiterjedését és titokzatos dinamizmusát:

„s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.”

A költő újra és újra megpillantja magát az elvillanó fülkék ablakaiban; hányszor húsz vagy száz azonosságot bír ki? Hány önmagával való összecsengést vagy vissza- borzadást? Ez a határait ki tudja hol, s milyen messzeségben lebegtető személyiség kivetülése, még nem a schizofrénikus megosztódás képlete. A sötétből fölbukkanó és a sötétségben elmerülő képei között ismer-é vajon egyet, amely nem tűnik el, hanem leszáll a lassan fékező vonatról, odalép hozzá és összeölelkezik vele? Egyet sem ismer önmagáiból, aki észrevenné őt a piros pádon.

Az Eszmélet maga is olyan, mint egy tovaguruló, tizenkét ablakos szerelvény. Ö, József Attila ott áll örökké minden versszak-ablakban, a fülkefényben, kikönyököl és hallgat.

Micsoda hallgatás, ez, Uramisten, micsoda hallgatás!

467