Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre (Tóth Judit: Személyazonosság, Takács Zsuzsa: Eltékozolt esélyem, Rakovszky Zsuzsa: Tovább egy házzal, Parti Nagy Lajos: Csuklógyakorlat, Zalán Tibor: és néhány akvarell) (kritikák)

LENGYEL BALÁZS

Verseskönyvről verseskönyvre

TÓTH JUDIT: SZEMÉLYAZONOSSÁG (SZÉPIRODALMI, 300 OLDAL) TAKÁCS ZSUZSA: ELTÉKOZOLT ESÉLYEM (SZÉPIRODALMI, 120 OLDAL) RAKOVSZKY ZSUZSA: TOVÁBB EGY HÁZZAL (MAGVETŐ, 64 OLDAL) PARTI NAGY LAJOS: CSUKLÓGYAKORLAT (MAGVETŐ, 92 OLDAL) ZALÁN TIBOR: ÉS NÉHÁNY AKVARELL (SZÉPIRODALMI, 44 OLDAL)

A közép-kelet-európai sors meglehetősen speciális. Minden sors speciális — utasíthatja vissza a megállapítást az olvasó. A közép-európai (jelző nélkül) épp úgy, mint a bantu néger, a palesztin vagy a chilei. Ritka fehér foltja a Föld térképének, ahol a tragédiák és szörnyűségek időről időre nem sűrűsödnek meg a légkörben, s villámcsapásaik nem sújtanak le az egyszerű emberi sorsakra. No de hogy lamnyira sűrűn, és annyira éppen a költőkre. És itt most nemcsak a ’44-ben elpusztítottakra gondolok, elsősorban Radnóti Miklósra, akinek költészetéről és tragédiájáról fel- tételezésünk szerint (hiszen műve oly sok nyelven megjelent) tud a világ. A sajátos sors a mai magyar költészet legjava produktumát annyira befolyásolja, hogy a költőkről beszélve, nem egyszer kénytelen voltam több ízben is emlegetni lazt a gyerekkori történelmi sérülést, amely egész magatartásukat meghatározza és értelmezi. Pedig azok a költők, Orbán Ottó és Gergely Ágnes például, ha veszélyeztetve voltak is, brutálisan veszélyeztetve, mégsem álltak ott a Dunaparton hétéves gyermekként anyjuk mellett a végső puskalövésre várakozva. Imádkozz — mondta Tóth Juditnak az anyja, és kezével eltakarta a gyerek szemét. Történt ez 1944 decemberében a budapesti rakparton, hova a fegyveresek üldözött zsidókat és bujtátóiikat terelték egybe gyors kivégzésre. Tóth Judit az anyjával mint bujtató került közéjük. Aztán négy-öt fővel előttük a gyilkosok megelégelték a gyilkolást, megmaradt foglyaikat visszaterelték a gettóba. Másnap vagy harmadnap a kapuőr, derék magyar katona odaszólt a kislánynak és vele csellengő társnőjének: — El tudtok bújni valahol? Menjetek! — és megnyitotta előttük a kaput. A nagyszüleihez ment, anyját nem látta többé, apja, katonatiszt, a háború utolsó napján Ausztriában elesett. Nem a rémtörténet emlegetése a célom, hanem az, hogy egy-egy mozzanata, atmoszférája mennyire tipikus, hogy ami a lelki következményeket illeti, a mai magyar költészet egy részét, éppen a produktivitás csúcsán lévő generáció magatartását ma is befolyásolja. Hiszen előjön ez a jeges Duna, előjön egy másik költőnő, egyike a legbiválóbbaknak, Székely Magdának az élettörténetében is. Ö ’45 februárjában csónakon a zajló jégtáblák között menekül át rajta apjához Budára, a lebombázott pesti zárdából, ahoi az apácák az üldözött gyerekeket rejtegették. Anyját ő se látja többet.

Bármi történjék is az emberrel, a mindennapi élet továbblép rajta. A biológiai kényszer életben tart, megnöveszti a gyerekcsontobát, kiformálja rajtuk a húst. De hogy lehet az emlékekkel együttélni, költővé válva építkezni belőlük? Tóth Juditban nem az esemény dolgozik tovább mint téma, áttételesen azt is megírja ugyan, hanem következménye: a csupasz kiszolgáltatottság, a létezésben való támadottság. Az, hogy élete, életben maradása merő abszurditás. Költészete erről a lelki null- pontról indul ki s keresi az élet természetes fogódzóit, a fix pontokat, s harcol értük foggal-körömmel, s ami fő, nem csekély, nem akármilyen költői tehetséggel. „Az árvaság nevelt — vallja Személyazonosság című reprezentatív kötetének első ver468