Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Vasadi Péter: "Eszmélet" - eszméletem (esszé)

Sokért sem adná e sorok írója, ha megtudhatná, mi késztette a költőt arra, hogy éppen ezt a józan jelzőt tegye a főnév mellé: meglett. A tapasztalattá érett filozófi- kum, a keserűséggé érett tapasztalat szava ez. A költő rejtegetett vágyára mutat. Fölnőtté akart lenni, nem naggyá, nem híressé, annál is inkább, mert tudta, már jó ideje tudta, hogy nagy volt s utóbb híres is. Igazi nagyként nem a nagyságot tartotta legtöbbre, hanem annak a jeltelen embernek az érettségét, aki átlagos, hírveréstől, a művészvilág képmutatásától, harci zajától mentes, polgári módon kiegyensúlyozott életet él; talán még boldog is.

De aztán elpogányosodik a meglett ember jellemzése: „Szívében nincs se anyja, apja”; de nem jajdulás-e ez a sor? Nem a szív kivetkőzése-e a gyermekkor bitang és szeretetért toporzékoló emlékeiből? Egy középkori szerzetes sem mondhatta volna, vagy mormolhatta volna elmélyültebben maga elé, hogy az életet / „az ember halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor —”,

de itt aztán meg is állt volna az a szerzetes. Ezt a kifejezést, „talált tárgyat” nem mondhatta volna. Ahhoz, hogy mondja, át kellett volna élnie a modern elidegenedés folyamatát, melyben az emberi élet kiszárad és összezsugorodik. Az ember dobálja a tenyerében ezt a megkeményedett valamit, amit ugyan a középkorban is igen könnyen el lehetett veszíteni, de nem mint tárgyat, hanem mint magát a szívben megtapasztalt egyetemes életet. Visszaadja? Kinek adja vissza ...? A középkori szerzetes tudta, kinek, s hitte is, hogy annak, akié minden élet. A költő ilyet nem tud. De nem is akar 'tudni. Ezért imiintim a X. versszaik hatodik sarában megrsbben- ne; olyan nyitottságba tévedt az előző sorokban, amelynek következményeit elutasítja magától. Nem utasítja el talán a kérdésre adandó válaszát, mint ontológiai kísérletet, de mint szót, hitet, nyílt megvallást, a kimondottban teleológiai állítássá egyszerűsítve az esztétikai függetlenséget, ezt elutasítja. Nem tudjuk meg, kinek adja vissza az életet az ember „bármikor”, de azt megtudjuk, hogy aki visszaadja

„ ... nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.”

Ezzel a választással a költő az előmerészkedő bizonyosságot szétfeszíti, teret nyit benne s ebbe a térbe beleállítja az embert, a meglett embert, aki mozdulatlan és magányos, árva. Igaz, se nem istene másnak, se nem papja, de ettől mintha önmagánál is kevesebb volna. Mert ha nem is Istene, istene még lehetne valakinek — ha a szeretettje. Ha Istennek nem is, valakinek még a papja lehetne — ha a szolgálótársa. Ez a visszaadó kézmozdulatától is elidegenített ember azonban a ma frusztrálja; a költő satírozásában még van benne valami hősiesen egykedvű. Mi már tudjuk, hogy inkább csak szorongó túlélő, aki nagyon szívesen szegődik el, ha hívják, akár papnak, akár istennek bárkihez, s az egyetlen dolog, amit nyirkos tenyerében kétségbeesetten szorongat, a „talált tárgy’.’

*

Bezzeg a „boldogság” — amit érezni ugyan nem érzett a költő, de annál élesebben látott — nem talált tárgy, hanem egy gondosan nevelt „lágy... szőke és másfél mázsás” hízott disznó. S hiába „imbolygott göndör mosolygása”, ez a félelmetesre göm- bölyödött, szőrpihés, rengő hájú mosolygás az udvaron nem mosolygásként terült szét a versben, hanem blaszfémikus közönségességgel: beleröfög a himnuszba. Nem a XI. versszak szomorú és gyöngéd fogalmazásával és szavaival röfög bele, hanem a jelentés vaskosságával. Az ötlet képtelenségével: a X. és a XII. versszak egymás felé vonzódó mélyáramába belegázol ez a disznó, mint „langy tócsába”, s tényleg tócsává tapossa ezt az áramlást. Tokagyűrűs fejével elválasztja a két egymás felé kívánkozó versszakot, mint két deszkapalánkot. Az ember ugyanis, aki a X. versszakban se istene, sem papja se magának, sem senkinek, a költő. Rejtettségét tiszteletben tartaná, s ugyanakkor föltárná a következő versszak első sora: „Vasútnál lakom. Erre

46b