Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Vasadi Péter: "Eszmélet" - eszméletem (esszé)

a mi fülünk, csak a költő füle hallatára. Ezért féltjük ezt a költőt, hirtelen fölismerve veszélyeztetett helyzetét és azt, hogy mi már nem tarthatunk vele ebbe a hallucinációba. Aki az esőt nevetni hallja, azzal minden megtörténhetik. Az őrület is. Ez okozza riadalmunkat.

Mégis, mit tehetne az eső, amihez még megadnánk legbelső hozzájárulásunkat? Eshetne például visszafelé. Zuhoghatna alulról fölfelé is. Vagy ívben, kecses táncmozdulatokkal, szabályos görbéket lejtve érkezhetne a földre. Köröket is leírhatna vagy eshetne szétfelé, kifeszített sátorlap-szerűen. De maradjon véges-végig eső. Lehet csodálatos eső, ám eső legyen. A síró vas attól, hogy sír, vas marad. Az eső azonban, amely nevet, már nem eső. Elgondolni egy országos vagy kontinentális zivatart, amint nevet, sőt hahotázik, ez már a kikezdett emberi szellem jele.

Vagy a „meghasadt” múltú léleké? És mit mondjunk erre a mindenképpen kérdéses, majdnem tehetetlen sorra: ,,s csak a képzetet lehet feledni;”? S aztán jön a tragikus, mindent jóvátevő megvallás, mintha bűnt ismerne be, holott épp a fölmentés szavait mondja önmagára:

„s hogy nem tudok mást, mint szeretni görnyedve terheim alatt —”

Hát erről van szó. Most kimondta. Erről a keresztútról és elhívásról. Hogy „lm itt a szenvedés belül”. Mert aki nem tud mást, mint szeretni, az csakugyan szenved. Abban a világban, amely — látszatra — az érdekek tengelyén forog, amely még a költők kezébe is köveket ad, hogy a legérzékenyebbet közülük megdobálják, amely — ha egyáltalán hajlandó meghallgatni a panaszkodó költőt — fölényes nyugalommal a neurotikusok közé sorolja, abban a világban az ilyen tudás elkülönít, eleve kudarcra ítél. Ez a mondat a végiggondolt rendeltetés fájdalmas összegzése. Az ilyen szeretet, amelyet tudni lehet s nemcsak érezni, az adott dmiberi természet szövésmintája. Bizonyos értelemben fönnmaradásának föltétele. A súlyos, de jelentős tévedéseinek még oka is. Ez az a tudás, ami miatt szeretik is a költőt, meg gyűlölik is, hívják és kitérnek előle, fújnak rá és megsértődnek tőle, szimpatikusnak és an- tipatikusnak ítélik. Mert ez a szeretet a stílusa és ítélő ereje, mozdulatainak koreográfiája és hadaró beszédmódja, a hangja ettől lesz szenvedélyesen mély, rezignált vagy kapkodóan sipító. És aki tudja, hogy mást nem tud, mint szeretni, az mindazt ismeri is, amit nem tud: az önvédelem derűs fortélyait, az erősek egymást kiszemelő pillantásait, azt a műveletet, ahogy a titkos köszörű szablyává élesíti ez elmét:

„minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!”

Minek is! Mikor végül minden öntudat, a legfényesebben ragyogó is homokba fullad.. Azt hiszem, az ember szellemét költő még soha nem illette ilyen páratlan szavakkal: „arany öntudat”. Nem tűz, hanem tűz által edzett nemesfém, amelynek — bármily légiessé, lelkivé válik a jelző a jelzett szótól, mert nem az agy aranytömbjét, óriás aranydióját látjuk, hanem a tudat aranyló sugárzását — ára van! Tehát elárulható. Eladható, megvehető. Fegyverként is, szerkezetként is, kincsként is. Aki azonban „görnyedve él” s csak szeretni tud a „terhei alatt”, azé aligha. Ez az arany jelző, a belőle kivillanó sárga fény nemcsak a IX. versszak, hanem az egész hatalmas mű fölé szökik s egy pillanatra bevilágítja, bizonyossá téve, hogy megvehetet- len.

*

Egy sóhajtásnyi szünet következik. Jobban mondva egy sóhajtás következik, amelyet a „minek is”, a IX. versszak hetedik sorának kezdete indít, s amely kitart a két utolsó sor ereszkedő hangsúlyában, s a X. versszak első sora előtt elenyészik. Mi mást lehetne mondani utána, mint ezeket a szavakat: „Az meglett ember, akinek ...”

465