Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Vasadi Péter: "Eszmélet" - eszméletem (esszé)
Remély ez vagy leleplezés? Ha remény, akkor a törvény szakadásán át vagy az űr látszik, vagy olyan hit, amelynek — bár túl van mind a szóródó véletlenen, mind a törvényen — a sötétség, sőt az egyre sötétebb alapeleme marad. Ha leleplezés, akkor épp ellenkezőleg: az utolsó sorban valósággal fölragyog a szálaira bomló törvény látványa, és ezután sötétül el. De most véglegesen, mert a véletlen esetleges, tehát reménytelen. * Ha az Eszmélet VII. és VIII. szakasza között nem volna számjel, és e két versszakot egybeolvasnánk, mintha egy két versszakos verset olvasnánk a versben. Erre a versszakzáró sorra: „Mindig fölfeslik valahol” ez a versszaknyitó következnék: „Fülelt a csend — egyet ütött”. A költeményben másutt is fölfedezhető a versszakok egymás iránti különleges vonzódása, ami nem a variálhatóság bizonyítéka, hanem a mű-egész minden részletében jelenlévő egybecsengés. Nem akármilyen csend fülel itt, hanem az az öblös csend, amelynek fenekén a törvény és a véletlen kapcsolatán töprengő költő áll, s amely fölött az a villogó égi fogaskerék mozdul. Aztán a csend idővé válik, az idő órává. Egyet üt ez az idő—óra—csend, s ütése nyomán az első szó föltételes fölszólítássá, nógatássá válik a költő száján: „Fölkereshetnéd ifjúságod;” Furcsa szó, furcsa nógatás, mintha az ifjúság valami omladozó, repkénnyel benőtt várrom vagy emlékfal volna egy erdei tisztásán, vagv egy kedves pinceborozó, a maga vaskos, összefanagott asztalával, asztalsarkával. Szó sincs erről: a költő úgy ül az életében, „nyirkos cementfalak között”, mint egy börtönben; mint majd a versszak utolsó sora bizonyítja. Az ifjúság? Ebben a bezártságban nem más, mint képzelgés a szabadságról. De ami a legszebb, hogy bár képzelgés, a költő mégis elindul a beteljesítésére e néhány-méterszer néhány-méteres életében: „S hát amint fölállok”. Annak, aki mint egy dermedt madarat látja magát „a semmi ágán”, annak az ég fogaskerék vagy fénylő rácsozat. Már régen úgy érezzük, József Attila alaphangoltságává lett a szenvedés, amely nem különleges izzó pontjaiként teremti meg a remekműveket, hanem folyamatos egyenletességgel és mélyértelmű egyszerűséggel. A szenvedés „magyarázata” — a következő versszakban látjuk — nemcsak „ott kívül” van, hanem „lm itt ... belül” is. Ezért „a csillagok, a Göncölök”, mint kifényesített börtönzárak csillognak „a hallgatag cella fölött”. De talán így is mondhatnánk: a hallgatag szíve fölött. „Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni.” Ezek azok az idioszinkrázis sorok, amelyeknek szürreális megtörténtét épp a kifejezés egyszerűsége teszi hitelessé. Semmi sallang, semmi jelző vagy kiegészítő, semmi hasonlítás. Puszta tényközlés ez is, amely teremtő erővel rámondja, ráolvassa a megszokottra a rendkívülit. Másmilyennek állítja ezt a világot, mint amilyennek megismertük. Hogy milyen a költő teremtette világ vagy hogy milyennek látja ezt a világot, amelyben az ember sírni szokott, a vas pedig cseng, éppen a vas sírásából következik. Könnyen lehet, hogy az emberek csengnek ebben a világban, lévén vasszívűek. És téglapor hullik ki törött lábszárcsontjukból, és kartácsszög potyog a temetésen a gyászolók szeméből. Ha a vas elkezd könnyezni, kivált sírni, ami nem ugyanaz, az a világban beláthatatlan következményekkel jár. Hát még az, ha az eső nevet! Itt azonban valamiféle riadalom fut végig rajtunk. Az előbbi sor olvastán nem. Azon a soron a költő személye kívül maradt, csak mágikus hatását éreztük, e hatás föltétien és átváltoztató erejét. Ebbe a sorba azonban, amelyben nevet az eső, ebbe valahogyan a költő személye is besurrant, ha csak egy pillanatra is, de akaratán kívül, sőt, akarata ellenére; s ettől riadunk meg. Ügy érezzük, hogy igenis, a mi fülünk hallatára is sírhat a vas, de az eső nem nevethet 464
