Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Vasadi Péter: "Eszmélet" - eszméletem (esszé)
seletét, mert a költői találékonyság Inspirativ módon látja át a dolog és a kép molekuláris hasonlóságát, sőt, rejtett azonosságát is. Nem erővel üti rá a dologra az önkényesen választott képet, amely alól így itt is, ott is kilóg a dolog, hanem rálel arra az egyetlen képre, amely többet árul el a dologról, mint maga a dolog önmagáról. József Attila metaforái oly tökéletes jellemzést, külső-belső szerkezeti ismereteket közölnek a dolgokról, amelyeket a hasonlatok, metaforák segítségével mintegy birtokba veszünk: „Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére — ” Jézus, Sirák fia képzavarai nem is képtelen képek, hanem képletek: a próféta nem lehetett kétségben afelől, amit mondani akart. Nagyon is jól tudta, hogy az a bölcsesség, az a szentség, mely próbára teszi az embert, megpróbálja az értelmet is, a nyelvet is. A szív, amelyben a két szem ül, a szív, amelyben a fülkagylók embrió- körvonalai rajzolódnak ki, olyan, mint egy matematikai képlet; biztos, egyszerű, örök: 2 szem és 2 fül; íme, ez a bölcsesség képlete. Az Eszmélet teljes egészében szív szív többismeretlenes egyenlet, amelynek ismeretlenjei egymást oldják meg, egymást tárják föl, de maga a imű-egyenlet ia megoldott megoldatlanság változó fényerejű derengésében áll. Mire a vers ehhez a versszakhoz ér, mégis inkább egy természeti képpel jellemezhető: leereszkedik, mint egy hegyoldal, völgyben lépkedünk benne, amelynek tágas ege van, s mintha dobogna ez a versszaknyi, aprófüves kopárság. Talán az eddigieknél is csöndesebben szól, kissé esettebben, de fölszikrázva. „Én”, — minek ide ez a sorkezdet, mikor az egyes szám első személyt a „fölnéztem” ige alakja is kifejezi? Miért nem kezdhette a költő az „És” szócskával? Nem lett volna csúnya: És fölnéztem az est alól — de más lett volna. Az „Én” megadóan hangzik, mintha az újra megtalált ártatlanságból szólna ki a költő. Ugyanakkor kicsit fölösleges is ez a szócska; írójának meg kell erősítenie, hogy ő az, aki beszél? De van egy nyomosabb magyarázat: ennek a versszaknak ószövetségi tónusa, zsoltárhangja van. S ahogy az ószövetségi írások az ismételgetett személyes névmással hangsúlyozták az ünnepélyes méltóságot, úgy tesz a költő is. Fölnézett és meglátta „az egek fogaskerekét”. A megpillantott látvány azonban nem transzcendens, legföljebb az univerzumhit szikár és a természettudományos hajlammal rokon metafizikuma. Ez az ég nem az Ür ege, mégcsak nem is lírai ég, hanem a mindenestül kiszolgáltatott ember feje fölött lassan forgó, krómozott ágú, kerek ég, amely annál félelmetesebb, minél nesztelenebb. Miféle ünnepe, miféle méltósága van a félelemnek? Titkok közé meredő tekintet lát itt. Az okos keserűség rekedt hangon tudatja velünk: a törvényt, a látható univerzum törvényét az idő szövi a „véletlen szálaiból”, s ez a szövedék, mely szövevény is, kifog rajtunk. Ha a véletlennek hinnénk, nem hihetjük, hogy a törvény rovására, mert a véletlen a törvény alkotóeleme. Ha a törvénnyel állunk szemben, nem bízhatunk benne, mivel véletlenekből szövődik. Mintha cseppnyi sóvárgást hallanánk a sorok mögött, melyek. a véletlen és a törvény kiegyenlítődését állítják. Mintha teljes szívével akarná a törvényt a költő, menekülve a véletlenek „csiiló... szálai” közül, de nem hisz benne. Mintha ezen vívódnék, komor fejét leszegve „és megint” fölnéz az égre; de honnan? Álmai „gőzei alól”. Lehet, hogy csak átvonuló párafelhők ezek a gőzök, réseikben a csillagok fényével. De „gőzök”, a költői eszmélet pejorált álomképei, amelyek szétfongyolódnak az univerzum fogaskerekén, önkínzó tisztánlátás ez. El is jut a fölfedezésig: „s láttam, a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.” 463
