Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Vasadi Péter: "Eszmélet" - eszméletem (esszé)

sig, a mondatrendig, és egyszerre alkalmazkodik is hozzájuk, és szellemi fordulatot is előidéz általuk. A szép drámája ott zajlik a gondolkodás, az érzelem, az értelmezés és a szóalkotás rendkívüli erőinek folytonos munkájában, együttműködésében vagy összeütközésében. Persze, hogy ez az út visszafelé is érvényes: egy szó, egy rímhelyzet, egy váratlan zörej vagy pattintás hangja vagy élmény-képe is lehatolhat abba a mélybe, s külső ingertől is mozgásba lendülhet ugyanaz az alkotói folyamat. A lényeg az, hogy az utat nem lehet megspórolni! Azt az utat, amely — sokszor évtizedeken át — tart az érintéstől a műig. Az érett szellem hoz létre ilyen kifejezésbeli tömörséget, melyben a bonyolult erőteljes egyszerűvé csillapodik, és ami fontos, mély és eredeti abban a szellemben, mindig jelen van a soraiban, a sorai mögött és körül — sejthetően.

„lm”, egy szótagot el kellett ejtenie a költőnek, s ennek fejében archaizálhatott. Az „itt” és az „ott” átfogja a világot. Nem a szív van ott belül, hanem a szenvedés, amely túlcsap a szíven. Kint pedig a szenvedés előidézője, de nem a világ! Az egész KINT fájdalmat okoz, mert a BENT egyensúlytalan kontrapunktja. Ez a szenvedés tehát gyógyíthatatlan; nem ez vagy az bánt a kívülről levőben, hanem az, hogy az emberi lét kívülire és belülire van struktúráivá. Hogy aikkor mj a világ? „Sebed!” Ez nem világfájdalom. Ha az volna, terjengősen fogalmazódna meg. Ez vi- lágnyi fájdalom, ami a világfájdalomnak épp az ellenkezője. Aki sebének érzi a világot, az világnak érzi magát. Azonosul. Ahogy sajog a seb, vagyis a külső, az elkülönülő világ a maga heves idegenségében, belázasodik a lélek: „36 fokos” lázban ég. Az ilyen hőfokú azonosulás azzal, ami „magyarázat” minden szenvedésre, vagyis a világgal — rabság. De ennél is nagyobb rabság az, ha szabadulni akarsz ebből az azonosságból.

„Rab vagy, amíg a szíved lázad — úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ."

Aki látta a költő Gát utcai szoba-konyhás lakását a bérikaszárnyában, az nem csodálja, hogy iszonyodik minden olyan háztól, „melybe háziúr települ”-het. Ez a háziúr történelmi arányú idol. Mint az a rendőr is, akinek díszcsákóján a fémes csúcs, mint kupolán csillogó villámhárító a gyermekkor elmúltával is egyre nagyobb félelmet kelt benne. Lassan kókad lefelé a költő elkomoruló feje, mintha már a lappangó különbéke hangjait hallanánk. De ugyan milyen házat rakhat az, aki a háziurakkal agyonspékelt világban szobáról-szobára szökik a szekér nagyságú bakancsok, és víztorony-nagy lábaik—térdek között? Mintha a „nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret” és a „Csak ami nincs, annak van bokra” versmondat apátikus organonjia ismétlődnék meg ebben a Ikimért, halk morgásban: „úgy szabadulsz, ha ... nem raksz magadnak”. — Most — már? — József Attila is, mint az öreg Hölderlin, mintha magában beszélne. (Heidegger). *

*

A VII. versszak az Eszmélet szíve. Most — ha kis e-vel értelmezem az eszméletet — gyanútlanul leírtam egy képzavart. Mert az eszméletnek lehet izzása, elevensége, karaktere, de szíve az nincs. Mégis, épp ez a képzavar vezet el váratlanul egy ószövetségi könyvhöz, a Jézus, Sirák fia könyvéhez, amelyben szemléletes eszközként jelenik meg a képzavar: az a bölcs, a nagy, a szent, akinek a szeme és a füle „a szívében van”, aki tehát a szív szemével lát, a szív fülével hall. Bár jó a példa, a hajánál fogva rángattatott elő, mert nem lehet nem érezni, hogy Sirák fia jól, sőt nagyszerűen oldotta meg a föladatot: a természetfölötti létet a természetes lét szavaival csak a képzavart vállalva tudta kifejezni. Az irodalmi célú irodalomban ez lehetetlen, A jó képek éppen azért ragadják magukhoz egy dolog teljes kép-vi462