Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Vasadi Péter: "Eszmélet" - eszméletem (esszé)

misítja meg. Ez pedig a lélek elleni bűn. Amire tudvalévőén nincs bocsánat. Mégis, a közvetítés, a magyarázat szükséges. De a másodlagos közlésmód csak akkor lehet jelentős, ha ugyanúgy, mint az elsődleges közlésmód a lehetetlent tűzi ki maga elé: másodlagosként elsődlegességre kell törnie — nem a járulékos adottságai, hanem az elsődlegességi értékei alapján. Tudunk ilyen csodákról.

Én József Attila versében az emberi lét-kinyilatkoztatás és a költészet erőinek összefonódott egységét érzem. Tehát bizonyos értelemben a verset a költőjénél sokkal ősibbnek. Mintha ez a mű az emberi élet kezdeteinél hangzott volna el, s utána jóval később a költője is megszületett. Ezért mindent ebből az egyetlen versből szeretnék megtudni. Mert: 1.) fölismertem, hogy ez a vers a'világköltészet ritka remeklései közé tartozik, tehát valamiképpen benne kell lennie a „mindennek” és ez ki is fejthető belőle vagy tapimatosabbari: megsejthető benne; 2.) mivel remekmű. tűri, hogy — belebeszélés, túlcsigázás, okoskodás nélkül — hozzáadjam magamat; s 3.) a vers szerzőjéül egyedül a költőt ismerem el — annak ellenére, hogy „később” született —, s nem más körülményeket vagy determinizmusokat, még akkor sem, ha a költő varázslótól „megejtett varázsló” (Kosztolányi). A műben ketten eggyé lehetünk. Amiben bekövetkezik ez az összeolvadás (mely sajátos kontúrjainkat hűségesebben megőrzi, imiirit gondolnánk), az a versbe foglalt, a versben fölépült, a mindenség eredeti mintájára működő világ.

így a vers kettős áttűnés színtere lesz: maga a mű a kinyilatkoztatás fokára emelkedik, a kinyilatkoztatás' pedig fölszívódik és elárad benne. A vers szavaiban jelenik meg a szellem tárgya, a kinyilatkoztatás pedig jelentéssé finomodik, háttérré válik. Vagy ha szóképben fejeződik ki, akkor időtlensége alkalmazott időbeliséggé lesz. A költészetben nem a kinyilatkoztatás téziseivel van dolgunk, hanem a szellemével, amely a mű egészét áthatja. És ha mégis „szót kap”, akkor mint szó „mosni” fogja a többi szó „lábát”. A nagy költészetben a szellem inkarnálódik. Nem „magára ölti” a szavakat, mint valami köpenyt, hanem szétválaszthatatlan egységben azonosul velük: „szó, szó, szó,” egyedül ez a költészet helye. De ez az azonosulás nem játék, hanem dráma; játék is. Ezért fintorodik el realista orrunk az illatos szavak vagy a szem- és lélekkápráztató szavak és szerkezetek költészetétől. A szavakért, a szerkezetekért meg kell szenvedni. A manipuláció mindig az olcsó megoldást választja, s csak tetteti a drámaiságot. A nagy költészet nem szavakat és szerkezeteket gyárt vagy csereberél, hanem szertartást végez; kitartó és keserves szellemi mozdulatokkal, de méltóságának tudatában, s ezt akár trágyaszagú szavakkal is meg tudja tenni.

*

Feszes, de nem feszült az Eszmélet levegője. A verset a „biccentő fejű” ember éreti szomorúsága veszi körül, mint őserdőt a hajnali nyugalma. De ezt a nyugalmat nemcsak a versszakok kezdő sorainak váratlansága szakítja meg, hanem az is, hogy mind a tizenkét versszak önálló, sőt szerteágazó jelentésű egy-egy vers. Maga a mű mégis mint egy tizenkét lukú híd, hatalmas teherbírású. Hátán az emberi létezés vasalt szekere gördül át, láthatatlan, de megpatkolt lovakkal s hajtó nélkül. Ez a vissz- hangos, lassú dübörgés végig hallható a mű hátterében, és a versmondatok karcsú keménysége az ostorpattintás hangját is fölidézi. A versszakokat sorról-sorra olvasva először csak annyit állapíthatunk meg, hogy az egyik önmagának elég kép vagy kifejezés következik a másik után, és csak laza összefüggést sejtünk köztük. De amikor elérkezünk a versszakok utolsó szavaihoz, hirtelen összeáll a belső forma képe, és egy bámulatosan szép, egységes és mélyértelmű — és jelentésben a szomszédaitól lényegesen eltérő — a versszak-alakzatot, és fokról fokra versalakzatot pillantunk meg, A versen végighullámzik a, konkrétságnak, mint a napnak, s az elvontságnak, mint a holdnak a fénye, Olykor e kétfajta fény egyszerre. Mégsem fényjátékhoz hasonlítható ez a hullámzás, hanem az öntudat váltólázához, az igazi, a szent szegénység állapotait megmutatva. Ez a nagy szegény hol a testi zsigereiig megcsikarva szenved, hol „csak” szellemi tapasztalataitól. De — klasszikus — szomorúsága mindkét esetben a folyton érzett ontológiai léthiányból sugárzik elő, s mivel nagy lírikus, ez teszi méltóságteljessé s egyben élessé, elsötétülő lázadóvá s egyben áhítatossá.

458