Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Vasadi Péter: "Eszmélet" - eszméletem (esszé)

képekről álmodott. A választott színek a megférhetetlen érzések ábrázolására szolgálnak és szinte löknek egymáson. A kék és a sárga a zöldnek, a remény színének alapszínei, de a verssor írója nem lenne József Attila, ha ezeket az alapelemeket nem távolítaná el egymástól a piros szín nyers közbeiktatásával. A kék és a piros, á piros és a sárga aztán nem tud egymással mit kezdeni. Ha ezt az egyhelyben álló taszítást álmodta rendnek a költő, akkor a rend álruhájában a rendetlenségei tapintja, rend formában a megfélemlítő rendetlenséget, amely sakkban tartott zűrzavar. Ennek önkényét villantja fel e verssor: „egy szálló porszem el nem hibbant” állítmányával, a hibbant igével. A négy-négy soronként tüikörrímes (a, b, a, b, / / b, a, b, a) verstestben aligha a rímkényszer íratta le vele ezt az igét, amely megingást, kisiklást, a normálistól elütő magatartást fejez ki. S mire képes ez a zaklatott álom? „ ... homályként száll tagjaimban”, annak dacára, hogy a színei úgy viselkednek, mint az egymásra szórt vasdarabok. De álom ez a színes csörömpölés, ^ még akkor is, ha a „vas világ” szimbóluma. Majd itt is a versszakot záró két sor következik, mely igazi, mert szellemi rendjével válaszol a hamis rend szorongatta- tásaira, és mi a költő válasza? Egyszerre tér ki a vas-rend brutalitása elől, azt mondhatnók, cselezik, s ugyanakkor önfölszabadító gesztust tesz, mely az alkotói géniusz legmélyén, saját ege alatt megy végbe; az erőszakos nappallal belső éjét, az éj rablóidejével belső nappalát szögezi szembe:

„Nappal hold kél bennem s ha kinn van

az éj — egy nap süt idebent."

Hirtelen totálképet látunk erről a mélabúba hajló fejről:

„Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha...”

Ez a másfél sor száraz tényközlés. Nem tudom, akkor éreztem-e át jobban a költő szégyenletes testi sorsát vagy ma, amikor néha cifrákat morogva veszem föl a földön heverő ép, friss, ropogós kiflit, amelyet — megfigyeltem! — harmincán vagy ötve- nen kerülnek ki, hogy még a szennyes talpuk se érintkezzék az enyhén hajló süteménnyel, mintha döghall lenne. Semminek, sőt undorítónak tekinteni valamit, ami gondos, szaktudást kívánó emberi munka terméke, főleg ha ez a termék kenyér vagy kenyérféle, beteg lélekre vall. Közönnyel fertőzött lélekre. Aki már önmaga bajára sem érzékeny. A dugig tömött has butasága fölárad a fejbe és tovább tenyészik a lélekben. Megülepszik benne. Az éhes ember nem közönyös. Legalább a saját bajára érzékeny. S akkor már átéli a más baját is. Voltam én is sovány. Tudom, mi a tartós éhség. A mindig éppen hogy csillapított. Amikor az embert résre tette a folytonos veszélyhelyzet, ami nemcsak azt jelentette, hogy lőhetnek rá.

Akit hosszú időre elvernek az ágyától, az nyugodtan elfelejtheti az otthonát. A lakatlanságban az ember lógva van, föl van függesztve, mint egy körte nélküli foglalat. Nem tudni, ki akasztotta föl s miért, s mikor veszi le a drót végéről. Lógsz s üresen hintázol a szél legkisebb lebbenésére, mint a többi dróton fityegő foglalat. Célba lőhetnek rád, lerángathatnak, összecsomózhatnak, akik akarnak, kedvük szerint. Nemcsak azok, akikkel szembenállsz, azok is, akikkel egy oldalon vergődsz. Egyedül vagy. Nincs barátod. A szüléidről, a testvéreidről, az utcádról alig tudsz valamit. Vannak hónapok, amikor semmit. És különben is, láthatod, hogy Európát kibelezték. Itt hever romjaiban a kocsiút mentén, kétoldalt. Már három hete utazol, lőnek, megállsz, árokba fekszel, bombáznak, a földbe túrod magad, utazol, géppuskáznak, futsz, cipeled a ládákat, halottakat húzol félre az útból, megérkezel, riadó van, tovább cammogsz. És éhezel. Pedig majdnem mindig van valamid. Egy lottyadt dinnyéd, egy negyed, sárbarna kenyered, két ráncos almád, vizes levesed, kemény borsófőzeléked, hüvelykujjnyi húsod. Most mákot lopsz, a parasztok belelőnek a bo„Kék, piros, sárga, összekent..

459