Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Vasadi Péter: "Eszmélet" - eszméletem (esszé)
leffentyűvel már bejelöltem az Eszméletet, most fölütöttem a könyvet s elkezdtem olvasni a verset. Szakaszról szakaszra végigolvastam, majd visszatértem az elejére. Rögtön megértettem, hogy fölfogom ezt a verset vagy sem, nekem írták, és ide, éppen ebbe a helyzetbe, ezek közé a fák közé, éjfél után fél egyre, a mai napra. És hogy ebben a percben lámpa nem és nem világíthatott, csak az égnek ez a konok és részvétlen tanúja, a hold. Mire másodszor is elolvastam mind a tizenkét versszakot, újra remegni kezdett a föld. Most szórta le bombaterhét a négyszázhúsz vagy ötszáznegyven repülőgép. Az Eszmélet nekem a „vas világán” erőt vett kinyilatkoztatás, a szó szoros értelmében két dübörgés közti szünet, amely megtelt szavakkal. * Azóta számtalanszor újra elolvastam. De úgy, ahogy ott, akadozva, el-eltévesztve, külső-belső benyomásoktól fölzaklatva, kapiskálva és minden magyarázatnál mélyebben megérintve a szavaitól, sohasem. Ezeket a magyar szavakat a német erdőségben. Ott kimondani, kipusmogni ezt a sort, hogy „Földtől eloldja az eget / a hajnal ... ”, micsoda gaz eget old el micsoda hajnal! Ezt az eget, amely tűrte, hogy háromezer tonna pusztulás húzzon el alatta? A gépiesen fegyelmezett halált oldja el ez a hajnal, mely már ott szürkül a fák törzse között, s minket is elindít, ki tudja melyik szőnyegbombázás záporesőjébe. „ ... s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra;” • Lehetett ezeket a sorokat ott, akkor nem gyűlölni? És lehetett nem megriadni ettől a gyűlölettől? Arra pontosan emlékszem: ami nem érdekelt sem akkor, sem ma, az, hogy „mit akart mondani a költő?” Amit mondott, egyedül az érdekel, még akkor is, ha egy kukkot sem értek belőle, vagy azt hiszem, hogy nem értek belőle. De abban mindig hittem, hogy a mondanivalójához tartozik — bár fogalma sem lehet róla — az olvasó, az én adott helyzetem és hőmérsékletem, a tagadó vagy állító kedvem, a kiszámíthatatlanságom. A teljesség talán épp az, hogy a mű semmiféle szellem, semmiféle idő vagy helyzet számára nem lehet érvénytelen. Mindezt eleve birtokolja. Az Eszmélet szavai is sziklakövek a viszonylagosság tengerében. Azt állítják, amit a költő akart, még akkor is csak azt mondják, ha át- meg átmossa őket az idő, a szubjektív értelmezhetőség, a lét mélyéből föláradó esetlegesség. „Kipörög- hek!” Ez a béke! Az a hajnal, amely el tudja oldani a földtől az eget, nem ez a hajnal. Nem a mi elcsigázott, városr-omokon, megcsavart vasúti sínek közt átderengő hajnalunk, hanem maga a szabadság. Az a hajnal egyetemes hajnál, mely valóban el tudja oldani a halálosan összekapaszkodott földet az égtől s ezt a föltisztuló távolodást ki más foghatná föl, mint „a bogarak, a gyerekek”? Bogár? Évek óta nem láttam, de úgy, hogy nézhettem volna is, se cserebogarat, se tücsköt, se katicát. Tet- vet, legyet, azt igen. Soha nem hittem jobban, mint ezen az éjjelen, hogy mi is ki fogunk pörögni a béke mezőjére. Dé most még ... „a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg!” Ahogy a szívben semmi hazugság, csak szenvedés. A szemben semmi látomás, csak a vad figyelme. A folyton veszélyt szimatoló orrban semmi illat, csak az üszők kesernyés bűze. A kézben semmi sima, semmi lágy hús, semmiféle bőr hűvös tapintása. De itt van előttem ez a rágott szélű könyv, kiszakadozó, kihulló fűzött lapjaival. Mégis itt van ez a sor, és olyan levegőt hoz, amelyben semmi pára. Nem a jövő ez? Vagy a fövöm? Mintha az én személyes életembe pillanthatnék bele, amikor a párátlan levegőbe pillantok. De hogyan adhatna nekem most reményt és buzdítást egy halott, ha még oly nagy halott is! Nekem, aki rövidesen vállra akasztom a 456
