Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Vasadi Péter: "Eszmélet" - eszméletem (esszé)

teli táras géppisztolyt, fölkapaszkodók a vashágcsón, ráülök a ládámra, és a mocskos sátorponyva résén át belemeredek ebbe a „csilló könnyűségű”, pattanásig tiszta, kemény és hideg levegőbe. És ha elkiáltja valaki a hátam mögött, hogy „Tűz!”, akkor én lőni fogok mindenre és mindenkire, ami tornyosul vagy elrohan, áll vagy elémtolakszik. Micsoda porhintés az ilyen remény, micsoda olcsóság!... Legyőzhetetlen sorok. A teremtő remény sorai. A világ minden átkozott polgárának címzett hazafiúi sorok. Majdnem sírva ismételgettem: „a levegőben semmi pára, / a csilló könnyűség lebeg!”

Igen, lebeg. Most lebeg, amikor a bombázó gép is csak vonszolni tudja magát lelógó hasával. Amikor Európa több millió embere kőként fekszik a sárban. Nem kér többé reggelit, sem egy utolsó cigarettát az asszonyától, mert az asszonya is kőként fekszik a ráomlott kövek alatt. Most lebeg, amikor a tehergépkocsink csúszkálva halad egy iromba német harckocsi mögött, amely lánctalpaival, lánctalpainak görbe sarkanytúival belemar a jéggé fagyott hóba, és oly széles, hogy nem tudjuk megelőzni. „A csilló könnyűség” a föld körül lebeg, ha a földön nem lebeghet.

Bár lett volna erőm megkérdezni: miért oldja el? Miért pörögnek ki? Miért nincs semmi pára? Miért lebeg a könnyűség? Mert;

„Az éjjel rászálltak a fákra mint kis lepkék, a levelek.”

Ez a két sor, mint a talapzat, tartja a versszakot. Az irreális szépségű éjből következik a metszőén tiszta realitású nappal. A földöntúli evilágiság. Bemérve, kirajzolva, áttetszőre csiszolva, véglegesen. Az igazság ilyen. A látomás e két sora mintha „A semmi ágán ül szívem ...” rokona, ikertársa volna.

*

Az elsődleges közlés ragad meg igazán. A frissen született szó, de ettől még lehet akár tizenháromezer éves is. Vannak olyan szellemi műhelyek, amelyek képesek a csodára: műveik mindig újra születnek, holott egyszer már megszülettek. A szépség legmagasabb fokán a mű mindig a legújabbnak látszik. Az ilyen remek olyan, mint a halaszthatatlan cselekedet. A születés fontosabb a növekedésnél. Én két olyan létértelmezést ismerek, amely folyton meghaladva az illetékes vagy illetéktelen fejtegetéseket, elsődleges erejű és hőfokú közlésmód maradt évezredek óta. E kétfajta létértelmezés valaha egy volt, s ennek az egységnek mindketten viselik is a nyomait. S mivel a lét legmélyebb zónáiból merítik közlendőiket, nem is annyira a változásaik, mint inkább a puszta létük, a meglétük fontos: a kinyilatkoztatásról és a költészetről beszélek.

A másodlagos közlésmód, az elsődleges közlést magyarázó, fölmérő, „elhelyező”, a közvetítő, a megüresedett, elhasznált és kifosztott szavak és kifejezések közt keresgélő közlésmód engem elkedvetlenít, s akarva-aikaratlan átsiklani rajta. Mit kell bajlódni azokkal a gondolatokkal, amelyek — a mű ürügyén — a közvetítőre vonatkoznak? Mikor sem a közvetítő, sem az alkotó személye nem fontos, egyedül a mű, amely viszont beszél magáról épp eleget, ha csakugyan mű. A másodlagos közlések elfödik a művet, befolyásolják a sugárzást, pedig épp ez az akadálytalan sugárzás a dolga mind a kinyilatkoztatásnak, mind a költészetnek. Tehát álljon félre a másodlagosság, mondom, hadd süssön a mű napja úgy, ahogyan tud. És ne süssön, ha nem tud. De ha nem tud, akkor ne akarjon sütni helyette a közvetítő sem!

Vannak elszánt közvetítők, akik érzéketlenné válnak, ha egy valaha forró energiagócot megtapintva hideget éreznek. Akik nem ismerik el, hogy a csillagok hullani is szoktak, nemcsak tündökölni. Hogy vannak szétesett szellemi galaktikák, és a művészet napjai olykor feketére égnek. Aki ezt nem fogadja el lehetségesnek, az burkoltan erőszakot tesz az emberi lét finoman, szabadon és rejtetten működő szféráján, a művészeten, s végeredményben az embernek önmagáról alkotott képét ha457