Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Láng Gusztáv: Egy költő paradoxonai (Olvasónapló Szőcs Géza verseiről) (tanulmány)

LÁNG GUSZTÁV

Egy költő paradoxonai

(OLVASÓNAPLÓ SZÖCS GÉZA VERSEIRŐL)

A postavakond

Az üzenetvivő, válaszhozó madár ősrégi motívuma a népköltészetnek. Hiszen már mitologikus változatai — Noé galambja, Hermész szárnyas bokája — érezhetően korábbi „megszemélyesítéseket” stilizálnak tovább, jelképéül aima máig csak erősödött meggyőződésünknek, hogy a hír értéke gyorsaságán múlik.

Holott a költészetben értéke teszi gyorssá. Rossz avagy érdektelen hír senkinek sem sürgős, ezért a madárszárnyra bízott üzenet mindig „magasröptű” és sóvárogva várt. Isten békéjét hozza a vízözöon-sújtotta emberiségnek, szerelmesek távolsággal és tilalommal dacoló hűségét közvetíti, száműzöttek honvágyát, rabságban sínylődök szabadulás-reményét, mint a holló képében szárnyra kelő anyai vágy Arany balladájában. A költői képzelet csak azt röpteti a rögös és poros valóság fölébe, ami tiszta, szép és szabad — alminak nincs köze csúszómászók álnokságához, föld alatt búvó gyávasághoz és alázathoz. „Hadd maradjon gyáva földön a göröngy!”

Szőcs Géza egyik legújabb versében mégis egy vakondra bízza halaszthatatlan üzenetét. „Megérkezik majd, csonttá söványodva, fújtatva és lihegve hozzád, tépett bundában, nyakába kötve az üzenet.” E földalatti hírvivő paradox párja az ősmotívumnak, hiszen nélkülözi a madár-kép értékképző elemeit: szárnyatlan és lassú; nem a vágyak napfényes magasában utazik, hanem a föld alatt, nyirkos sötétben; nem a távolságok és akadályok fölé emelkedő szabadság metafora-mása, hanem a velük vívott keserves küzdelemé: „szuszogva, csapkodva ássa majd ki és hányja maga mögé a földet, egyenletesen tempózva, időnként bukkanva csak a felszínre, lélegzetvételért: kis földkupac jelzi majd ilyenkor, hogy éppen meddig jutott el, pihenés nélkül fúrva magát előre.” Életfogytig bezárt rab ássa át így magát börtöne fala alatt, inkább a végső kétségbeesés, mint a remény szívósságával. S a vershelvze- ■tet ialko'tó lírai fikció csak erősíti ezt az érzésünket: „Háború is van a világon”, föld és ég embernek, állatnak és vágyaknak járhatatlan, „mikorra a neked szóló üzenet elnyeri értelmes formáját bennem, akkor éppen lehetetlen lesz eljutnom vele hozzád (...) addigra — ki tudja ezt előre — két-három határ is odakerülhet közénk; szigorú frontvonalak, melyeken még a nyúl sem juthat át, melyek fölül még a galambokat is lelődözik.” *

Nem baljós utópia, zord jövendölés ez, hanem a jelenre vonatkozó helyzet-jelkép. Európa békében él ugyan évtizedek óta, de vajon a szerződéses békéket békesség és megbékélés kövétte-e? Határok húzódnak országok között, két háború riasztó emlékjelei, s nemcsak népeket választanak el egymástól, az európai humánum és a Duna-menti sorsközösség szelleméhez méltatlan szigorral, hanem összetartozó embereket is, vér- és nyelvrokonokat. Kultúrák eleven hajtásait tápláló törzsüktől és tulajdon múltjuktól; a kisebbségi költő számára épp ezért művészetének — s benne megnyilatkozó személyes és közösségi szabadságának — határai is. [A „madár helyett vakond” e vonatkozásban csak következetes folytatása az erdélyi lírából ismerős „tört szárnyú madár” (Kányádi), „félszárnyú madár” (Hervay) motívumának, mely ugyancsak az értékek teljessége és szabadsága iránti vágy és az e vágyat korlátozó csonkaság és frusztráció feszültségét fejezte ki.]

359