Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Albert Gábor: Ének és malomzúgás (esszé)

évek — választják el, s hogy azonosításuk mily képtelenség, elég a Rajk-perre hivatalból kiküldött újságírók padsorába odaképzelni a velejéig politikus Ady Endrét. Katasztrofális etikai zavaraink ellenére már a visszaemlékezéseit író Dáry Tibor sem volt képes erre: nem hitte el magáról, hogy (akár múlékony meggyőződésből, akár félelemből) vállalta azt a szolgálatot, holott a képtelenség megtörtént. A tárgyaláson ott ült, sőt tudósítását is megírta. Feledékeny- sége biztató híradás arról, hogy az etikai igény tudatunktól (függetlenül hat és működik, s mikor óletjeit sem ad(hat) magáról, akkor is „él”, miként a hívó szóira várakozó, halottnak hitt Jarius leánya.

*

Csakhogy! — emlékezzünk a kézi malom zúgására! Ha Adyt nem is lehetne odaültetni a tudósítók közé, az sem valószínű, hogy a kompromittálódott szerep a saját magával kötött egyességet fölborítaná. Ady szuverén volt, és csak a cselekvőképességében és elhatározásaiban független és nem korlátozott személyiség tarthat igényt az alkotás nyújtotta szabadságra. (Vagy másképp: az alkotás folyamatában megvalósuló szabadságra.) A szuverén nem mások törvé- vényének engedelmeskedik, hisz ő maga a törvényalkotó. A többi valóban szolga, ancilla, s az már (szánté) közömbös, hogy kinek vagy minek „cifra” szolgája.

*

Sajnos épp a történelem (a múltbeli és a jelenkori) nem engedi meg, hogy a kultúra, közelebbről az irodalom egésze, teljesen és végérvényesen lemondjon ezekről a szoros értelemben vett kultúrán és irodalmon kívüli kötelezettségekről. Épp itt Közép-Európában, és most, a nyolcvanas években a tiszta artikuláció érdekében a kultúra olykor malgré lui kénytelen vállalni a botcsinálta szerepet még akkor is, ha önmagával elhiteti, hogy sikerült megfutnia a kéretlen (vagy utált) ^prófótaság” előli. Puszta létével — ha kielégíti a létezés arisz- totelészi kritériumait, miszerint „mindennek annyi irésze van a létezésben, amennyi része van az igazságban”. Maga az alkotás, a művészi tett azonban nemcsak szándéka ellenére, hanem minden szándék hiányában is — épp igazságtartalma sugárzásában — szemünk közé néz, s tekintete felhívás, hogy változtassuk meg életünket. Az esztétika szintjén a szándéknak — mint más szférába tartozó fogalomnak — már említése is fölösleges szószaporítás. Az igazság ugyanis önmagában szándék, irányultság, pozitív provokáció.

*

Az előítéleteknek ebben az értelemben nem sok közük van a létezéshez. Az előbb szóba hozott két lehetőség pedig nem imás, mint béklyózó előítéletek szövevénye, sűrű háló, mely a mozgást éppúgy gátolja, mint a tisztánlátás, és amely azt, aki belegabalyodik (s elhiszi, hogy tertium non datur) többé nem engedi szabadulni. A két lehetőség közül az első elveti a „hagyományt” és gyökeresen új szemléletet igyekszik meghonosítani, a másik a gyökereket abszolutizálva csak a „hagyományt” véli folytathatónak, s magát ennek egyedüli letéteményesének hiszi. A fedőnevek a lényegből igen keveset fejeznek ki. A „népi” és „urbánus” ma már nem születés, hanem elha351